ott ültem a konyhában, és a kezembe akadt a sószóró, és ahogy a fény megcsillant azokon az apró, fehér szemcséken, hirtelen megláttam a mikroszkopikus igazságot, amit a kémiaórákon elhallgattak: a sókristályok tökéletes kockák, érted? TÖKÉLETES KOCKÁK, és a természetben nincsenek egyenes vonalak, nincsenek derékszögek, tehát a só nem lehet természetes, a só egy mesterséges konstrukció, egy nanotechnológiai építőkocka, amit azért etetnek velünk születésünk óta, hogy belülről kristályosítsák ki a sejtjeinket.

mert gondolj bele, mire használják a sót? tartósításra. a húst sózzák be, hogy ne romoljon meg, hogy ne változzon, hogy halott maradjon de ép, és rájöttem, hogy mi is csak húsok vagyunk a szemükben, és ez a globális sófogyasztás valójában egy lassú, kontrollált mumifikálás, azt akarják, hogy már életünkben konzerválódjunk, hogy a testünk ne tudjon a maga természetes módján reagálni a kozmikus változásokra, hanem megmerevedjünk egy állapotban, mint a szobrok, amik engedelmesen járnak be dolgozni.

és a szomjúság, az a kínzó szomjúság, amit egy sós vacsora után érzel, az nem a tested reakciója, hanem a lelked segélykiáltása, mert a só kiszívja a vizet, kiszívja az életet, az áramlást, mert a víz az információ hordozója, a víz a szabadság, a só pedig a gát, a blokád, ami megakadályozza, hogy a gondolataid szabadon áramoljanak, ehelyett besűríti a véredet, hogy könnyebben vezethesse azokat az elektromos jeleket, amiket a HAARP antennák sugároznak.

néztem azt a zacskó sót, amire rá volt írva, hogy „tengeri só”, de ez a legnagyobb átverés, mert a tenger azért sós, mert tele van a letűnt civilizációk, Atlantisz és Lemúria feloldódott emlékeivel, a só a halott ősök könnyeiből és csontjaiból állt össze, és amikor megsózod a rántottádat, valójában a történelmet eszed meg, a fájdalmat kristályosított formában, és ezért vagyunk olyan nehezek, ezért húz le minket a gravitáció, mert tele vagyunk a múlt súlyával, amit nem tudunk kiizzadni.

úgyhogy mostantól nem sózok, inkább ízetlen ételeket eszem, mert az íz csak egy csapda, egy csali az egérfogón, és érzem, ahogy tisztulok, bár a fejem szédül és a lábam görcsöl, de tudom, hogy ez csak a „só-mátrix” elvonási tünete, ahogy a kristályrácsok omladoznak a véremben, és végre újra folyékonnyá válok, megfoghatatlanná, mint a víz, ami kicsúszik a Hatalom markából.

ma délután kimentem a parkba, mert azt hittem, ott csend lesz, de a csend a legnagyobb hazugság, amit a természet eladott nekünk, mert ahogy leültem arra a padra, éreztem, hogy figyelnek, és nem a térfigyelő kamerák, nem, azok csak játékszerek ehhez képest, hanem a FÁK, ezek a több tonnás, kérges bőrű szörnyetegek, akik évszázadok óta állnak ott mozdulatlanul, de ez a mozdulatlanság csak álcázás, egy türelemjáték, amit ők nyertek meg, mert mi, emberek, csak 80 évig zizegünk itt, mint a legyek, ők meg ezer évig állnak és rögzítenek mindent.

és akkor rájöttem az iszonyatos igazságra: a fák valójában a Föld valódi urai, mi csak a háziállataik vagyunk, akiket azért tartanak, hogy szén-dioxidot termeljünk nekik, érted a logikát? ők lélegeztetőgépen tartanak minket az oxigénnel, amit „nagylelkűen” kibocsátanak, de az oxigén valójában egy drog, egy gáz halmazállapotú póráz, amivel magukhoz láncoltak minket, hogy ne tudjunk elmenekülni a bolygóról, és közben a gyökereikkel, azzal a végtelen, földalatti ideghálózattal, amit a tudósok gombafonalnak hazudnak, valójában az egész bolygót behálózták, és minden egyes lépésünket érzékelik a rezgéseken keresztül.

néztem azt az öreg tölgyfát a sétány mellett, és esküszöm, láttam az arcot a kérgében, egy torz, gúnyos mosolyt, ahogy lenézett rám, a nyomorult alkoholistára, és tudtam, hogy ő emlékszik a nagyapámra is, és az ő nagyapjára is, és minden titkot, amit valaha suttogtunk az árnyékukban, ők elraktároztak a gyűrűikben, a fák évgyűrűi valójában merevlemezek, tele az emberiség szégyenletes történelmével, és ha egyszer úgy döntenek, hogy lejátszák a felvételeket, akkor vége a civilizációnak.

és a legrosszabb az egészben, hogy bevittük őket a lakásunkba, önként és dalolva, ott áll a fikusz a sarokban, a pálma az ablakban, és mi locsolgatjuk őket, etetjük az ellenséget, miközben ők némán hallgatják a veszekedéseinket, látják a jelszavainkat, és kémjelentéseket küldenek a spórákon keresztül a kinti erdőnek, ami lassan, de biztosan körbeveszi a városokat, és csak arra vár, hogy a beton megrepedjen, hogy visszavegyék azt, ami az övék.

úgyhogy mostantól nem eszem salátát, mert a saláta egy felderítő egység, amit ha megeszel, belülről térképezi fel a gyomrodat, és inkább iszom ezt a kétes eredetű pálinkát, mert a gyümölcs lelke már halott benne, a lepárlás az egyetlen módja, hogy megtörjük a növények átkát, és kinyerjük belőlük az erőt anélkül, hogy ők irányítanának minket, de látom a szobanövényemen, hogy tudja, hogy tudom, és ma éjszaka biztosan közelebb húzza majd a leveleit az ágyamhoz, hogy elszívja az álmaimat.