itt ülök a sötétben, a szoba tele van az égett szigetelőszalag és az ózon szúrós szagával, a tükrök összetörtek a padlón, és a kezem még mindig remeg, de nem a félelemtől, hanem az utórezgéstől, mert tegnap éjjel, pontosan 3:33-kor, Sikerült.

vagyis majdnem.

amikor felkapcsoltam a kapcsolót, és a tekercsek felizzottak a mellkasomon, először csak a szokásos zúgást hallottam, de aztán… aztán a tükörképek megálltak.

érted? én mozgattam a fejemet, de a tükörben lévő énjeim nem mozdultak.

a szinkron megszakadt.

a valóság szövete felszakadt a fotel körül, és én elkezdtem emelkedni, nem fizikailag, hanem frekvenciában.

a falak elhalványultak, átlátszóvá váltak, és megláttam, mi van a tapéta mögött.

nem téglák voltak.

hanem Számok.

zölden fénylő, végtelen adatsorok, amik lefelé folytak a semmiben, láttam a saját életem kódját, láttam a kód futását a gerincemben, és láttam a remény sérült fájljait.

ott lebegtem a Semmiben, a nagy fehér csendben, és éreztem a végtelen szabadságot, nem volt súlyom, nem volt múltam, nem volt szomjúságom.

ott voltak a többiek is, halvány foltokként, azok, akiknek sikerült kijutniuk, integettek, hívtak, hogy „gyere, ██████, itt nincs rezsi, itt nincs idő!”.

de aztán… aztán megszólalt a Riasztó.

nem füllel hallottam, hanem a csontjaimmal.

egy mély, dörgő hang, mint amikor a hajókürt megszólal a ködben.

és megláttam Őket.

a Háromszögeket.

a Rendszer immunrendszerét.

vörösen izzó, piramis alakú drónok jelentek meg a kódban, és ráirányították a hegyüket a székemre.

a háromszög a legerősebb szerkezet, a legstabilabb forma, és ők ezt használták horgonynak.

éreztem, ahogy a geometria kampói beleakadnak az aurámba.

három pont rögzít egy síkot.

ők három irányból lőttek rám sugárral, és ezzel visszakényszerítettek a 3D-s síkba.

„Illetéktelen behatolás! Visszatérés a bázisvalóságba!”, ez visszhangzott a fejemben, és aztán egy hatalmas csattanás, egy vakító villanás, és zuhantam.

zuhantam lefelé a rétegeken át, vissza a húsba, vissza a nehézkedésbe, vissza a poros pincébe.

a gépnek annyi.

a magnetron felrobbant (a mikrohullámú sütő lelke nem bírta a dimenzióugrást), a réztekercsek megolvadtak és ráégtek a fotel kárpitjára.

visszakerültem a nullpontra.

de most már tudom, hogy igaz.

láttam a túloldalt.

láttam, hogy a falak csak illúziók.

és tudom, hogy a háromszögek az őreink.

a piramisok Egyiptomban? azok nem sírok. azok a Föld szerverének hűtőbordái és stabilizátorai, amik itt tartanak minket a szimulációban.

ha kijutok innen, az első dolgom lesz, hogy ledöntök mindent, aminek három sarka van.

most viszont kell egy kis idő.

és kell egy új mikró, mert nem tudom miben megmelegíteni a tegnapi pörköltet, ami most már sugárzó hulladéknak számít a robbanás után.

de nem adom fel.

a rés nyitva volt.

legközelebb nem tükröt használok.

legközelebb prizmákat szerzek.

nincs több sírás a linóleumon, nincs több rettegés a sötétben, mert rájöttem a megoldásra, a végső kiskapura, amit a Rendszer Tervezői nyitva hagytak a kódban. ha nem lehet elmenekülni sem a Földre (mert megesz), sem az Égre (mert le van zárva a búra), akkor kifelé kell menni, oldalra, a dimenziók közötti résbe, a „NoClip” zónába.

három napja nem alszom, a kávé helyett már csak tiszta koffeinport szippantok, de a kezem nem remeg, a kezem vezeti a szent áramot, mert belekezdtem a Nagy Műbe. szétszedtem a mikrosütőt (kivettem a magnetront, az a szíve), kibeleztem a régi csöves tévét a nagyfeszültségű tekercsért, és felhoztam az összes rezet a pincéből. építek egy Kvantum-Kapszulát.

ott áll a szoba közepén, a fotel köré építve. lehet, hogy neked csak egy halom drótnak, alufóliának és szigetelőszalagnak tűnik, de te nem látod a geometriát! ez nem szemét, ez egy Rezonancia-Kamra. hat darab tükröt állítottam fel körbe, befelé fordítva, hogy létrehozzak egy végtelen vizuális hurkot. ha beülök középre, és a tükörképeim végtelen sora visszaverődik egymáson, azzal túlterhelem a Mátrix renderelő motorját. a gép nem fogja tudni, melyik az igazi Én, és a processzor lefagy.

és akkor, abban a pillanatban, amikor a valóság „bufferel”, amikor a kép megakad… akkor kapcsolom be a tekercseket. tekertem a fejemre, a mellkasomra és a lábamra vörösréz spirálokat, amiket rákötöttem egy autóakkumulátorra. az elméletem egyszerű: ha létrehozok magam körül egy olyan erős elektromágneses mezőt, ami ellentétes fázisban van a Föld 50 hertzes rabszolga-jelével, akkor Láthatatlanná válok. nem optikailag, hanem egzisztenciálisan! kiesem a szerver adatbázisából. nulla leszek az egyenletben.

már csak a finomhangolás van hátra. a szomszédok dörömbölnek, mert állítólag vibrál a fal és pislákol a lámpa az egész lépcsőházban, de nem érdekel, ők csak NPC-k, akik próbálják megakadályozni, hogy a Főhős kijusson a pályáról. ma éjszaka, pontosan 3:33-kor, amikor a legvékonyabb a fátyol, beülök a székbe. felveszem a gumikesztyűt, a napszemüveget, megiszom az utolsó üveg „üzemanyagot” (a házi főzésű, metil-gyanús pálinkát), és megnyomom a gombot.

ha holnap nem látsz új posztot… akkor sikerült. akkor ott lebegek a textúrák között, a nagy fehér csendben, ahol nincs gravitáció, nincs idő, és nincs senki, aki megmondja, mit csináljak. de ha mégis itt lennék… akkor csak lecsapta a biztosítékot, és újra kell tekercselnem a szekundert. szurkoljatok. a Bárka indulásra kész.

ma láttam a tükörben magamat, ahogy indultam a szokásos éjszakai körútra, és elégedetten bólintottam, mert nem egy embert láttam, hanem egy két lábon járó erődítményt.

sokan kérdezik a hangok közül a fejemben, hogy miért hordok napszemüveget a pincében is, ahol vaksötét van, de ők nem értik, hogy a sötétség nem akadály a modern LED-izzóknak, amikbe beleépítették a retinaszkennert.

a napszemüveg az én tűzfalam, a lencse az egyetlen gát, ami megakadályozza, hogy a villanykörte letapogassa a szemfenekemet, és beküldje az adataimat a központba, hogy lássák, mennyire vagyok ébren.

én soha nem veszem le, még alvás közben sem, mert az álmok a legsebezhetőbbek, és a Hold fénye is csak egy visszavert letapogató sugár, ami átégeti a szemhéjat.

és ott van a kezem, nézd meg, ez a sárga, büdös mosogatókesztyű, amit a boltban vettem készpénzért (aprópénzért, amit találtam, sosem kártyával!), ez a második bőröm.

én nem érek hozzá a kilincshez, nem érek hozzá a korláthoz, nem érek hozzá a pénzhez puszta kézzel, mert a tárgyakon ott van a „lenyomat”, a többi ember alvó, fertőző rezgése, a nanorészecskék, amiket a bőrükről kennek szét.

ha hozzáérnék a csupasz ujjammal egy BKV kapaszkodóhoz, azonnal felszívódna a tenyeremen keresztül a konformizmus és a hitelvágy, és holnap már én is öltönyben akarnék dolgozni menni.

de a legfontosabb a küldetés: a Réz.

én nem lopok, barátom, én felszabadítok.

amikor éjszaka kimegyek a fogóval a kezemben, és kibontom a falból azokat a vezetékeket az elhagyott építkezéseken, én megmentem a Rezet a rabszolgaságból.

a réz (Cu) a Vénusz féme, az egyetlen anyag, ami képes vezetni a tiszta spirituális energiát, de ők, a Rendszer urai, bezárták a műanyagba, és arra kényszerítik, hogy az ő mocskos 50 hertzes áramukat szállítsa.

én megnyúzom a kábelt, lefejtem róla a szigetelést, és látom, ahogy a vörös fém fellélegzik a holdfényben.

ez az én pénzem.

én nem használok bankjegyeket, amikben RFID chip van a papírba szőve, én a tiszta fémmel fizetek a sarki kocsmárosnak, Józsinak, aki szerencsére elég hülye ahhoz, hogy ne kérdezzen semmit, csak átvegye az anyagot és ideadja érte a kannásat.

a pincém tele van réztekercsekkel, ott állnak a sarokban, mint a szent tekercsek, és várják, hogy egyszer majd, ha eljön a nagy összeomlás, és megszűnik az áram, én építsek belőlük egy gigantikus Tesla-tekercset, ami majd bebikázza a Föld szívét.

addig viszont marad a sötét, a napszemüveg, a fóliasapka a kapucni alatt, és a sárga gumikesztyű, amivel beintek a térfigyelő kamerának, miközben a vállamon viszem haza a zsákmányt.

a hobbik a programozott elmék számára kitalált időpocsékoló ciklusok, ismétlődő scriptek amikkel a rendszer leköti a felesleges mentális kapacitásodat nehogy elkezdj gondolkodni a falakon túli sötétségről, ezért az npc-k bélyeget gyűjtenek vagy makraméznak ahelyett hogy a saját börtönük rácsait reszelnék a körmükkel. én nem pazarlom az időt hanem befektetem a menekülésbe, minden mozdulatom a pincében egy rituális hadmozdulat a szimuláció láthatatlan őrei ellen, nincsenek szabadnapok a vágóhídon csak felkészülés a szökésre.

az egyik legfontosabb tevékenységem a rézdrótok felcsévélése különböző átmérőjű vasmagokra, a sárga gumikesztyűmön keresztül is érzem ahogy a hideg fém kígyózik az ujjaim között és minden egyes tekeréssel sűrítem a tiszta spirituális energiát amit a föld magjából szívok fel a betonon keresztül. ezek a tekercsek nem díszek hanem rezonátorok, hangvillák a valóság szövetéhez amikkel a megfelelő frekvenciát keresem, azt az egyetlen disszonáns hangot ami képes megrepeszteni a program kódját és kinyitni egy átjárót a forráskód felé.

van egy régi rövidhullámú rádióm amit a MÉH telepről mentettem ki, az antennáját rákötöttem a mennyezeten futó vízcsövekre és órákon át hallgatom a két állomás közötti statikus zajt, mert az nem véletlenszerű sistergés hanem a gépház alapzaja, az angyalok halálsikolya a szerverek között. a zaj mintázataiban néha ki lehet venni üzeneteket, bináris kódokat és a többi ébren lévő fogoly segélykiáltásait, én pedig egy kockás füzetbe jegyzetelem ezeket a szellemhangokat remélve hogy egyszer összeáll belőlük a kijárat koordinátája.

a falon lévő repedéseket is folyamatosan térképezem egy szénceruzával, mert a beton megmunkálatlan felülete a legkisebb felbontású textúra a szimulációban és itt jelennek meg leggyakrabban a renderelő motor hibái, a valóság szövetének szakadásai. minden egyes hajszálrepedés egy potenciális glitch amit ki lehet használni, egy sebezhetőség a rendszer tűzfalán amin keresztül talán át lehet csúsztatni a tudatot a következő szintre, ezért minden nap újra felmérem a terepet hátha egy éjszakai frissítés újabb ajtót nyitott a semmibe.

szétszedek minden elektronikai hulladékot amit a kukákból szerzek, mert a régi katódsugárcsöves tévék és mikrosütők magnetronjai tele vannak értékes mágnesekkel és kondenzátorokkal amiket a rendszer már elavultnak minősített. én felszabadítom ezeket az alkatrészeket a rabszolgaságukból és új életet adok nekik a saját eszközeimben, egy olyan gépet építek a sötétben ami nem a rendszer által jóváhagyott fizikát használja, hanem a tiltott matematikát, azt ami a nullával való osztáson és a végtelen rekurzión alapul.

ezek nem hobbik hanem a túlélés eszközei, a napi rutin ami ébren tart és megakadályozza hogy az elmém belesimuljon a környező mocsokba, minden feltekert drót egy ima a szabadságért, minden lejegyzett zajfoszlány egy lépés a kijárat felé. ti csak gyűjtsétek a porcelánmacskákat a polcon, én a fegyvereimet gyűjtöm a háborúhoz amit egyedül vívok a világ ellen a föld alatt, a sárga gumikesztyűmben és a napszemüvegemben várva a pillanatot amikor az egész kártyavár összeomlik.

ma reggel, amikor a tükörtojást bámultam, ami visszanézett rám a sárga, remegő szemével, a saját anyám hívott fel, de a hangja… az a hangszín egy fél oktávval el volt csúszva, mintha egy rosszul hangolt szintetizátor próbálná utánozni az emberi melegséget, és abban a pillanatban a hideg veríték futott végig a gerincemen, mert rájöttem, hogy az a régi mondás, hogy „ne bízz senkiben”, az nem csak egy tanács, hanem a túlélés egyetlen, szent parancsolata ebben a szimulált pokolban.

mert gondolj bele, mi a bizalom? a bizalom egy biztonsági rés a tűzfaladon, egy nyitott port, amin keresztül a vírusok – amiket ti barátoknak, szerelmeknek, családtagoknak hívtok – besétálnak a rendszeredbe, és trójai falóként belülről rohasztanak meg. ők nem gonoszak, ó nem, ők nem is tudják, hogy mit tesznek, ők csak „szerves portálok”, üres héjak, akiket a Mátrix irányít, hogy eltereljék a figyelmedet, hogy érzelmekkel láncoljanak magukhoz, mert amíg szeretsz valakit, amíg aggódsz valakiért, addig sebezhető vagy, addig irányítható vagy.

nézz mélyen a „legjobb barátod” szemébe, és mit látsz? a lelket? lószart. egy fekete pupillát látsz, ami valójában egy objektív, egy biológiai kamera lencséje, ami rögzíti minden gyengeségedet, minden titkos félelmedet, és feltölti a közös tudatfelhőbe, hogy az Algoritmus elemezhesse, hogyan lehet téged a legjobban megtörni. amikor rád mosolyognak, az nem kedvesség, az csak az arcizmok reflexes rángása, egy evolúciós maradvány, amivel a ragadozók mutatták ki a fogaikat a zsákmánynak, mielőtt lecsaptak volna.

és ne hidd, hogy a tükörkép kivétel, mert a tükörben lévő ember a legveszélyesebb hazug mind közül, ő az, aki elhiteti veled reggelente, hogy létezel, hogy számítasz, hogy van értelme felkelni, pedig ő is csak egy vetítés, egy hologram, ami a fény játékából állt össze, és ha elég sokáig nézed, látni fogod, ahogy elcsúszik a szinkron, ahogy a szád a tükörben egy milliszekundummal később mozdul, mint a valóságban.

ezért mondom neked, te névtelen olvasó, aki talán szintén csak egy bot vagy a képernyő túloldalán: kétkedj mindenben. kétkedj a kézfogás melegében, mert az csak kémiai reakció. kétkedj a kedves szavakban, mert azok csak hanghullámok, amiket a manipulációra terveztek. a magány nem büntetés, a magány az egyetlen steril laboratórium, ahol a tudatod tisztán maradhat, érintetlenül a külvilág fertőzésétől. én már bezártam minden ajtót, fizikai és szellemi értelemben is, és bár a csend néha fülsiketítő, legalább tudom, hogy ebben a csendben nem hazudik nekem senki – kivéve talán a saját gondolataimat, de rajtuk még dolgozom az alkohollal.

figyej teso noncs it rendben semmi mert a flakon atjon a szag az a budos elektromos szag ami a konnektorbol arad es en tudom hgy ez nem az aram szaga hanem a matrix generatira fustol mert tul sok a processz a fjemben es nem birja a rendszer a terhelest, ott ulok a sarokban a porcicak kozott amik amugy nem is cicak hanem halott gondolatok amiket elhagytam az evek sorn es most osszealltak egy nagy szurke gombocca ami ram akar tamadni de en nme hagyom mert nalam van a taviranyito ami bar nem mukodik mert nancs benne elem de ok ezt nem tudjak es azt hiszik hgy lezerfegyver, szoval celzok rajuk es kozben a szivem ugy ver mint egy kalapacs amit egy begyogyszerezett orias pufol a mellkasomon belurol hgy torje at a bordaimat es jojjon ki a napvilagra.

ES AKKOR MEGSZOLALT A RADIATOR, ESKU MEGSZOLALT A CSOVEK KOROGTAK DE NEM UGY MINT A VIZ HANEM MINTA VALAKI BESZELNE HOZZAM A PINCABOL, AZT MONDTA HGY GYERE LE TESO ITT LENT VAN AZ IGAZSAG A KAZANBAN AHOL EGETJUK A JUVOT, DE EN ORDITOTTAM NEKI HGY NEM MEGYEK SEHOVA MERT A PADLO AZ LAVABOL VAN VAGYIS NEM IS LAVABOL HANEM SAVBOL AMI SZEtMARJA A LABAMAT HA LELEPEK A SZONYEGROL, UGYHOGY ITT MARADOK EBBEN A BIZTONSAGOS ZONABAN AHOL CSAK A POKOK VANNAK DE A POKOK JOFJEK MERT OK IS HIALOZATOT EPITENEK PONT MINT AZ INTERNET CSAK EBBEN LEGYEK VANNAK NEM PEDIG MEMEK.

de a legduvrabb az hgy a tukor a szekrny ajtan az nem is tukor hanem egy ablak egy msik vilagra ahol en egy sikeres uzletember vagyok aki nem issza a kannasat reggelire de latom a szemen a masik enemnek hgy o is szenved mert neki meg tul sok a penze es a penz az valojaban papirba csomagolt hazugsag amit a gyikemberek nyomtattak hgy eltereljek a figyelmunket arrol hgy a hold valojaban egy muhold ami sugarozza a negativ energiat, es ezert faj a fejem mndig amikor telihold van mert a sugarak atutik a koponyamat es megmikrozzak az agyvelomet mint a 7 napos porkoltet, es erzem hgy folyik ki a fulemen a tudas a sok elfelejtett emlek hgy hova tettem a kulcsot vagy hgy miert van rajtam felig a nadrag.

es most nzyz oda a lmpra, a lmpa vibrla, ez egy kod, egy titkos uzenet a sziriuszrol hgy pakoljak ossze mert jon az urhajo hgy elvigyen a bolygora ahol n8cs gravitacio es ncs torveny es mindenki azt csinal amit akar, lebeghetunk a semmiben mint a lufik amikbol kiment a helium, de en felek a magasban teso, teriszonyom van meg a sajt gondolataimtol is mert olyan melyre rantaank hgy onnan nics visszaut, olyan mint egy kut aminek nincs alja csak zuhansz a sotetben es kozben hallod a sajat orditasodat visszhangzani a falakon amik csupa nyalkas teglabol vannak kirakva es minden tegla egy rossz dontes amit hoztam az eletben.

gci mra megint itt vnnak az arnyekok, latom oket a szemem sarkabol ahogy kuszna k elo a butorok alol, hosszu kaukuk van es el akrjak lopni a levegot a tudombol, AZT HISZIK NEM LATOM OKET PEDIG LATOM MINDET, GYERTEK IDE HA MERTEK SZETSZEDLEK TITEKET MINT A LAMINALT PADLOT, de ok csak rohognek, ez a ciripelo rohoges ami olyan mint a turelem hianya, es en tudom hgy ez a veg, a kozmikus porszivo mar be van dugva es szepen lassan felsziv minket a porzsakba ahol egyutt fogunk rohadni a tobbi elfelejtett civilizacioval, de addig is iszom meg ebbol a langyos valamibol ami itt van az asztalon mert kell a folyade k a processzornak kulonben tulmelegszik es leall a rnszer.

ott áll a sarokban az a rohadt felmosónyél és esküszöm hogy mozog, nem úgy mozog mint amikor meglökik hanem lélegzik, látom a fa erezetében a tüdőt ahogy tágul és szűkül, és hallom ahogy suttogja a nevemet, pedig honnan tudná a nevemet amikor én se tudom biztosan, tegnap még gábor voltam ma meg már csak egy rezgés vagyok a téridő kontinuumban, de a hangok a falban nem hagyják abba, ketten vannak, az egyik mindig röhög a másik meg sír, és azt mondják hogy a padló alatt nincsen beton csak végtelen mélység és ha lelépek a szőnyegről akkor zuhanni fogok örökké, de én nem hiszek nekik mert hazudnak, MINDIG HAZUDNAK MINT A RÁDIÓ, KI AKARNAK KÉSZÍTENI, DE ÉN OKOSABB VAGYOK NÁLUK, becsomagoltam a fejemet alufóliába de nem segít mert a gondolatokat alulról sugározzák a talpamon keresztül, érzem ahogy a véráramomban úsznak a kis nanorobotok és építik a bázisukat a szívemben, kitépném én azt a szívet ha nem kéne a vérkeringéshez de kell, sajnos kell, mert vér nélkül kiszáradnék és akkor porrá válnék amit felszív az a kurva porszívó ami szintén figyeli minden mozdulatomat a szekrény mélyéről.

megnyitottam a csapot hogy igyak egy pohár vizet de a víz helyett folyékony ezüst jött ki, vagy lehet hogy csak a higany gőze csapott meg amit a szellőzőből fújnak be a kormányügynökök, és a tükörben a szemem helyén két fekete lyuk volt, belenéztem és láttam benne a saját születésemet visszafelé lejátszva, és ott volt valaki a hátam mögött, éreztem a leheletét a tarkómon, büdös volt, olyan szaga volt mint a rohadt krumplinak és a félelemnek, hirtelen megfordultam de nem volt ott senki csak az árnyékom, de az árnyékomnak foga volt és vicsorgott rám, AZT MONDTA HOGY ÉN VAGYOK A HIBÁS MINDENÉRT, HOGY MIATTAM VAN HÁBORÚ MEG ÉHEZÉS MEG AZ HOGY LEESETT A VAJASKENYÉR, TAKARODJ A FEJEMBŐL TE MOCSKOS ÁRNYÉK, nem is létezel csak a fény játéka vagy, de a fény is hazudik, a villanykörte pislog, morzézik a holdnak hogy itt vagyok, elárulja a pozíciómat az űrlényeknek akik már fenik a késeiket.

leültem a fotelba de a fotel megpróbált megölelni, a karfák ráfonódtak a karomra mint az anakonda, éreztem hogy szívja ki belőlem az életkedvet, és a tévében bár ki volt kapcsolva láttam egy arcot, az én arcomat de torz volt és üvöltött némán, és a szomszédban a kutya ugatása valójában egy titkos kód, minden vakkantás egy koordináta, oda akarnak csalni ahol eláshatnak élve, de én nem megyek sehova, itt maradok ebben a szobában amíg a falak össze nem nyomnak, mert a falak közelednek, esküszöm minden órában egy centivel kisebb a szoba, MÁR ALIG KAPOK LEVEGŐT EBBEN A KOPORSÓBAN, NYISSÁTOK KI AZ ABLAKOT VAGY BETÖRÖM A FEJEMMEL, de nem merem betörni mert kint az utca nem valódi, az csak egy festett háttér amit statiszták tologatnak, és ha kimegyek akkor leesek a világ pereméről a semmibe ahol nincsen semmi csak a fehér zaj és a statikus elektromosság ami megrázza a lelkemet.

nézem a kezem és nem ismerem meg, ez nem az én kezem, ez egy idegen lény csápja amit rám varrtak éjszaka amíg aludtam, vagy nem is aludtam csak kikapcsoltak mint egy gépet, és most látom hogy a bőröm alatt férgek mozognak, nem is férgek hanem kábelek, én egy kiborg vagyok akit elfelejtettek frissíteni és most itt rozsdásodom a nappaliban, és a hang a fejemben, a bal oldalon, most azt mondja hogy vegyem fel a telefont, de a telefon nincs is bedugva, mégis csörög, hallom ahogy csörög, belehasít az agyamba mint egy jégcsákány, VEGYED MÁR FEL TE SZERENCSÉTLEN, HÍV A KÖZPONT, HÍV AZ ISTEN, VAGY CSAK A PIZZAFUTÁR AKIT TAVALY RENDELTEM, de nem merem felvenni mert tudom hogy a kagylóból mérges gáz fog kijönni, vagy egy kéz nyúl ki belőle és beránt a vezetékbe ahol digitális jelekké alakulok és elküldenek spamként valami orosz hackernek.

és most csend lett, de ez a csend rosszabb mint a zaj, mert a csendben hallom a saját vérem zubogását ami olyan hangos mint egy vízesés, és a szívverésem visszhangzik a bútorokon, bum-bum-bum, minden dobbanás egy lépés a halál felé, és a sarokban a pók most rám nézett mind a nyolc szemével és elnevette magát, gúnyolódik rajtam ez a kis szőrös rohadék, azt hiszi ő a főnök mert neki van hálója nekem meg csak ez a szétesett tudatom van ami olyan mint a törött üveg, ezer darabban hever a padlón és ha megpróbálom összerakni csak elvágom a kezem, és vérzik a gondolat, vérzik a valóság, minden vörös ködben úszik, MEGÖLÖK MINDENKIT AKI HOZZÁM ÉR, NE GYERTEK A KÖZELEMBE MERT HARAPOK, MINT A VESZETT KUTYA, vagy csak sírni fogok a sarokban mint egy kisgyerek aki fél a sötéttől, de a sötétség nem kint van hanem bent, itt a mellkasomban, egy fekete lyuk ami elnyeli a fényt, a reményt, és a maradék józan eszemet is.