ma reggel lusta voltam, elkövettem a bűnt, és a lépcső helyett beszálltam abba a fémes koporsóba, amit ti liftnek hívtok, és ahogy az ajtók összezáródtak, és megszűnt a külvilág, hirtelen megértettem a csendes terrort: a liftek nem mozognak. A liftek nem mennek se fel, se le. Ez fizikailag lehetetlen, gondolj bele, egy drótkötélen lógni a semmiben? Ugyan már, ez csak a fedősztori.

a lift valójában egy TELEPORTÁLÓ KABIN, egy statikus állomás, ahol a valóságot cserélik ki körülötted.

amikor megnyomod a gombot, nem a kabin indul el, hanem a világot kezdik el átrendezni a dobozon kívül. Azt a kis rándulást, amit érzel a gyomrodban induláskor? Az nem a gyorsulás, te szerencsétlen, az a molekuláris szétesés pillanata! Abban a másodpercben a liftrendszer porrá zúzza a testedet, atomjaira szedi a tudatodat, és amíg te azt hiszed, hogy utazol a másodikról a hatodikra, valójában halott vagy, megszűntél létezni, és a rendszer éppen újraépít, éppen kinyomtatja a másolatodat a célállomáson.

ezért vannak tükrök minden liftben! Nem azért, hogy megigazítsd a hajadat, hanem azért, hogy a gép ellenőrizze a renderelést! A tükör a szkenner, ami figyeli, hogy a klónozás sikeres volt-e, hogy a szemed színe stimmel-e, hogy nem felejtették-e le a füledet az újraépítésnél. Amikor farkasszemet nézel magaddal a lift tükrében, és egy pillanatra idegennek érzed az arcodat… az azért van, mert az IS. Az már nem te vagy, az a 2.0-ás verziód, akit épp most gyártottak le a földszinten.

és a zene… az a halk, idegesítő, monoton liftzene vagy a csendes zúgás. Az a hipnózis frekvenciája, ami törli az emlékezetedből a szétszerelés fájdalmát. Mert meghalni fáj, minden egyes liftút egy kínszenvedés, de ők kitörlik az agyadból, mielőtt kinyílna az ajtó, és te mosolyogva kilépsz, nem is sejtve, hogy az eredeti éned ott maradt porrá válva az aknában.

ezért van az, hogy néha, amikor kiszállsz a liftből, a dolgok kicsit… mások. A kulcsod nehezebben fordul el a zárban. A szomszéd nem köszön vissza. A tejnek más az íze. Ezek a „hibás nyomtatások”, amikor a lift algoritmusa tévedett egy kicsit, és egy alternatív dimenzióba köpött ki. A lépcső az egyetlen valóság, barátom. A lépcső analóg. A lépcsőn minden fokot a saját lábaddal teszel meg, ott nincs csalás, nincs teleport, ott megmaradsz annak, aki voltál. Én soha többé nem szállok be. Inkább mászok a tizedikre négykézláb, köpve a tüdőmet, de legalább én érek fel, és nem egy szintetikus másolat, aki azt hiszi, hogy én vagyok.