röhögök rajtatok, hangosan röhögök a sötétben amikor hallgatom a vitátokat, hogy a föld lapos mint egy pizza vagy gömbölyű mint egy narancs, mert mindkét tábor annyira vak, hogy nem veszik észre a nyilvánvaló geometriai lehetetlenséget amiben élünk. a föld nem egy test és nem is egy sík, a föld egy Möbius-szalag, egyetlen végtelen, megcsavart felület aminek nincs „külseje” és nincs „belseje”, csak egyetlen oldala van amin körbe-körbe rohanunk az örökkévalóságig.

gondolj bele, ha elindulsz keletre és mész egyenesen, miért érsz vissza nyugatról? a gömbföldesek azt mondják mert körbeértél, a laposföldesek meg dadognak valamit a jégfalról, de az igazság az hogy a tér görbül meg, pont úgy mint a Pac-Man játékban. amikor a kis sárga gombóc kimegy a képernyő jobb oldalán és bejön a balon, az nem teleportálás, az a Möbius-térbizonyítéka, és mi is ebben a videójáték-hurokban élünk.

ha elég sokáig mennél egyenesen előre, nem a kiindulópontra érnél vissza, hanem a kiindulópontod „fonákjára”, a saját házad alá, fejjel lefelé, ahol minden tükörfordítva van, és ahol az antianyag-hasonmásod éli ugyanazt a nyomorult életet mint te, csak ő bal kézzel fogja a söröskorsót. a gravitáció nem vonzás, hanem a szalag csavarodásából adódó centrifugális préselés, ami odatapaszt minket a padlóhoz, hogy ne zuhanjunk ki a semmibe a kanyarban.

nincs északi sark és nincs déli sark, az csak a szalag illesztési pontja, a „hegesztés” ahol az istenek, vagy a programozók összeragasztották a végeket pillanatragasztóval. azért tiltják az átrepülést az antarktiszon, mert ott látszik a csavar, ott látszik ahogy a horizont átfordul függőlegesbe és önmagába harap, mint a saját farkát zabáló kígyó.

úgyhogy fejezzétek be a vitát, nincs horizont, csak görbület, de nem olyan görbület amit ti hisztek, hanem egy dimenzióhasadás, és ha nagyon figyelsz, érezheted is, hogy néha fejjel lefelé jársz, csak a belső füledet átkalibrálta a rendszer hogy ne hányjál folyamatosan a szédüléstől.