hallod ezt? hallod ezt a ritmikus kopogást az ablakpárkányon? ez a hipnózis hangja, barátom, a természetnek álcázott metronóm, amit azért kapcsoltak be odafent, hogy mindannyian egyszerre essünk transzba. A meteorológusok, azok a mosolygós bábuk a tévében azt mondják, hogy „ciklon” meg „frontátvonulás”, de ez hazugság, az eső nem párolgásból lesz, az eső egy kémiai koktél, amit a sztratoszférából permeteznek ránk, amikor a társadalom feszültségszintje eléri a kritikus pontot.

figyeld meg: amikor esik, mindenki lelassul, mindenki álmos lesz, mindenki begubózik. Azt hiszed, ez a légnyomás miatt van? Ugyan már! Ez azért van, mert az esőcseppekben oldott lítium és nyugtató származékok a bőrödön keresztül felszívódnak, és blokkolják a forradalmi gondolatokat. Az eső a rendszer hűtővize, amikor túlmelegszik a processzor, amikor az emberek kezdenének rájönni, hogy rabszolgák, akkor ők megnyomják a gombot, és lezúdítják ránk ezt a folyékony apátiát, hogy mossák el a haragot, mossák el az akaratot, és mi csak bámuljuk a tócsákat, amikben a saját szomorú tükörképünket látjuk ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket.

és a „Felhő”… gondolkodtál már ezen a szón? Mindenki az adatait a „Felhőbe” menti. Azt hiszitek, ez csak egy informatikai kifejezés? TÉVEDÉS. A digitális Felhő és az igazi felhő ugyanaz! Amikor esik, akkor történik az adatletöltés. A felhők valójában lebegő szerverparkok, amik álcázó technológiával, vízgőznek álcázva úsznak felettünk, és amikor „esik”, akkor valójában folyékony adatot ürítenek a nyakunkba, nanorészecskéket, amik beépülnek a talajba, a növényekbe, és végül belénk, hogy frissítsék a biológiai szoftverünket.

ezért van az az illat eső után, az az „esőszag”, amit mindenki szeret. Az nem ózon, te szerencsétlen, az az égett áramkörök és a sterilizáló vegyszerek szaga, a tiszta laboratórium szaga, miután felmosták a vért a padlóról. Azt akarják, hogy szeresd, hogy szívd mélyre, hogy azt hidd, megtisztult a levegő, pedig csak most lett igazán mérgező, most telt meg azokkal a nehéz izotópokkal, amik elnehezítik a lelkedet.

én nem megyek ki esőben, soha. Bezárom az ablakot, letömítem a réseket rongyokkal, és feltekerem a fűtést, hogy kiszárítsam a levegőt, mert a szárazság az ellenségük, a sivatagban nem működik a kontroll, azért nincsenek ott nagyvárosok (vagy csak elrejtették őket). Az esernyő nem a víztől véd, az esernyő az egyetlen pajzsunk a pszichikai bombázás ellen, egy hordozható Faraday-kalitka, de csak akkor ér valamit, ha alufóliával béleled ki a belsejét. Én szóltam. Ne igyál a csapvízből esőnapokon, mert akkor a legerősebb a dózis.

tegnap megpróbáltam felállni a fotelból, de egy láthatatlan kéz visszanyomott, és akkor, abban a tehetetlen pillanatban jöttem rá az évszázad átverésére: a gravitáció nem létezik, a gravitáció nem egy természeti erő, hanem egy pszichológiai program, egy szoftveres korlát, amit a születésünkkor telepítenek az agyunkba, hogy a földhöz láncoljanak minket. Mert gondolj bele, ki találta ezt ki? Sir Isaac Newton, egy szabadkőműves alkimista, aki állítólag egy fa alatt ült, és a fejére esett egy alma, de ez az alma ugyanaz az alma, amit Éva is leszakított, ez a Tudás Almája, ami valójában a rabszolgaság gyümölcse volt, mert abban a pillanatban, hogy elhittük, hogy „ami felmegy, annak le is kell jönnie”, elvesztettük a képességünket a lebegésre.

nézd meg a poszméhet, a tudósok szerint a szárnya túl kicsi a testéhez képest, fizikailag lehetetlen lenne repülnie, de a poszméh repül, tudod miért? MERT NEM JÁRT FIZIKAÓRÁRA, nem programozták be neki a gravitáció hazugságát, ezért ő szabad, ő kívül áll a mátrix szabályain, miközben mi, az „okos” emberek itt vonszoljuk a testünket a betonon, mint a krumplis zsákok, mert elhitették velünk, hogy nehezek vagyunk.

és rájöttem a technikai részletekre is: a Föld valójában egy óriási elektromágnes, mi pedig tele vagyunk nehézfémekkel (köszönhetően a permetezésnek meg a töméseknek, amiről már írtam), és ezért tapadunk a padlóhoz, ez nem vonzás, ez mágneses bilincs, barátom. A cipőnk talpa, az a gumi szigetelőréteg, azt hiszed, véletlen? Azt hiszed, divatból hordunk gumitalpat? Nem, azért hordjuk, hogy elszigeteljenek minket a Föld valódi, gyógyító rezgéseitől, de közben a mágneses rabszolgaságot fenntartsák, mert ha mezítláb járnánk, és földelnénk magunkat, rájönnénk, hogy a súly csak illúzió, a sűrűség csak egy elmeállapot.

a depresszió, a fáradtság, az, hogy „nehéz a szíved”, ez mind a gravitációs fegyver mellékhatása, mert ők ott fent, az űrállomásoknak hazudott parancsnoki központokban tekergetik a potmétert, és ha azt akarják, hogy ne lázadjunk, egyszerűen feltekerik a gravitációt 1.5-re, és mi máris úgy érezzük, hogy ólomból vannak a végtagjaink, és inkább rendelünk még egy pizzát ahelyett, hogy megrohamoznánk a parlamentet.

ezért iszom, mert az alkohol, ha eléri a megfelelő szintet, átmenetileg kikapcsolja a gravitációs chipet az egyensúlyközpontomban, és olyankor érzem, hogy dőlök, de nem esem el, hanem csak átcsúszom egy másik dimenzióba, ahol Newton törvényei érvénytelenek, és ahol végre, ha csak egy percre is, de könnyűnek érzem magam, mint egy lufi, amit elfelejtettek kikötni, mielőtt felszállt volna a sztratoszférába, hogy kipukkadjon az igazság éles peremén.

tegnap elkövettem azt a hibát, hogy józanul mentem le a zöldségeshez és a kezembe vettem azt a rohadt romanesco karfiolt, tudod azt a csúcsosat, a zöldet, ami úgy néz ki mint egy földönkívüli agyveleje, és abban a pillanatban, ahogy ránéztem a mintázatra, a valóság szövetén akkora lyuk szakadt, hogy majdnem beleestem a saját tudatomba. mert közelebb hajoltam, és láttam, hogy minden kis kúp egy ugyanolyan nagy kúpnak a kicsinyített mása, és azokon a kis kúpokon még kisebb kúpok vannak, és esküszöm, ha lett volna nálam egy mikroszkóp, akkor láttam volna, hogy az atomok is karfiol alakúak, és ha távcsővel néznék fel az égre, rájönnék, hogy az egész tejútrendszer csak egy gigantikus leveszöldség egy kozmikus óriás tányérján.

és ekkor megértettem a nagy titkot, amitől a matematikusok megőrülnek: a fraktál, testvér, a fraktál az isten kézjegye, vagy ami még rosszabb, a lusta programozó bizonyítéka, aki ezt a szimulációt írta. mert gondolj bele, mi a legegyszerűbb módja, hogy kitöltsd a teret? az ismétlés. a copy-paste. a természet nem kreatív, a természet csak egyetlen egyenletet ismételget a végtelenségig, a páfrány levelétől a tüdőd hörgőin át a villámcsapásig minden ugyanaz a minta, ugyanaz a rekurzív rémálom, és ez azt jelenti, hogy nincsenek egyéniségek, nincs szabadság, csak a geometria végtelen, könyörtelen önismétlése van.

ott álltam a bolt közepén, szorongatva azt a zöldséget, és éreztem, hogy zuhanok befelé, a részletek közé, mert a fraktálnak nincs alja, érted? nincs vége. ha elkezdesz ráközelíteni a Mandelbrot-halmaz szélére, soha, de soha nem érsz a végére, mindig újabb és újabb kis csápok nőnek ki a semmiből, és ez a gondolat úgy megcsavarta az agyamat, mint a vizes rongyot, mert ha a világ végtelenül bonyolult lefelé, akkor az én gondolataim is csak fraktálok, a félelmeimnek is kisebb félelmek vannak a hátán, és azokon még kisebbek, egészen a kvantum szintig, ahol a rettegés már nem is érzés, hanem rezgés.

és most nézd meg a tengerpartot, az is fraktál, minél közelebbről nézed a térképet, annál hosszabb a partvonal, ez a paradoxon, ami megöli a józan észt, mert a véges térben végtelen hosszú vonal fér el, és ez fizikai képtelenség kéne hogy legyen, de mégsem az, mert ebben a börtönben, amit valóságnak hívunk, a szabályok arra vannak kitalálva, hogy összezavarjanak minket. a fák ágai, a folyók elágazásai, a vérereid a szemedben, mind ugyanazt a nótát fújják, mind ugyanazt a parancsot hajtják végre: „oszd ketté magad és ismételd”, és én most itt ülök és próbálom nem nézni a repedést a falon, mert az is cikk-cakkban terjed, és félek, hogy ha sokáig nézem, meglátom benne az univerzum alaprajzát, és akkor végleg elveszek a mintázatban.

ezért kell az alkohol, barátom, mert az alkohol elmossa az éleket, elhomályosítja a struktúrát, megszünteti a geometriát. ha be vagyok rúgva, akkor a karfiol csak egy karfiol, és nem a végtelen kapuja, akkor a fal csak egy fal, és nem egy matematikai egyenlet vizualizációja. a káosz az egyetlen menedék a rend terrorja ellen, mert a fraktál a tökéletes rend, a tökéletes, embertelen, hideg logika, ami nem törődik veled, csak ismétli önmagát, amíg a világ világ marad, és még azon is túl, egy végtelen zoomolásban a semmibe.