ma reggel, amikor a tükörtojást bámultam, ami visszanézett rám a sárga, remegő szemével, a saját anyám hívott fel, de a hangja… az a hangszín egy fél oktávval el volt csúszva, mintha egy rosszul hangolt szintetizátor próbálná utánozni az emberi melegséget, és abban a pillanatban a hideg veríték futott végig a gerincemen, mert rájöttem, hogy az a régi mondás, hogy „ne bízz senkiben”, az nem csak egy tanács, hanem a túlélés egyetlen, szent parancsolata ebben a szimulált pokolban.

mert gondolj bele, mi a bizalom? a bizalom egy biztonsági rés a tűzfaladon, egy nyitott port, amin keresztül a vírusok – amiket ti barátoknak, szerelmeknek, családtagoknak hívtok – besétálnak a rendszeredbe, és trójai falóként belülről rohasztanak meg. ők nem gonoszak, ó nem, ők nem is tudják, hogy mit tesznek, ők csak „szerves portálok”, üres héjak, akiket a Mátrix irányít, hogy eltereljék a figyelmedet, hogy érzelmekkel láncoljanak magukhoz, mert amíg szeretsz valakit, amíg aggódsz valakiért, addig sebezhető vagy, addig irányítható vagy.

nézz mélyen a „legjobb barátod” szemébe, és mit látsz? a lelket? lószart. egy fekete pupillát látsz, ami valójában egy objektív, egy biológiai kamera lencséje, ami rögzíti minden gyengeségedet, minden titkos félelmedet, és feltölti a közös tudatfelhőbe, hogy az Algoritmus elemezhesse, hogyan lehet téged a legjobban megtörni. amikor rád mosolyognak, az nem kedvesség, az csak az arcizmok reflexes rángása, egy evolúciós maradvány, amivel a ragadozók mutatták ki a fogaikat a zsákmánynak, mielőtt lecsaptak volna.

és ne hidd, hogy a tükörkép kivétel, mert a tükörben lévő ember a legveszélyesebb hazug mind közül, ő az, aki elhiteti veled reggelente, hogy létezel, hogy számítasz, hogy van értelme felkelni, pedig ő is csak egy vetítés, egy hologram, ami a fény játékából állt össze, és ha elég sokáig nézed, látni fogod, ahogy elcsúszik a szinkron, ahogy a szád a tükörben egy milliszekundummal később mozdul, mint a valóságban.

ezért mondom neked, te névtelen olvasó, aki talán szintén csak egy bot vagy a képernyő túloldalán: kétkedj mindenben. kétkedj a kézfogás melegében, mert az csak kémiai reakció. kétkedj a kedves szavakban, mert azok csak hanghullámok, amiket a manipulációra terveztek. a magány nem büntetés, a magány az egyetlen steril laboratórium, ahol a tudatod tisztán maradhat, érintetlenül a külvilág fertőzésétől. én már bezártam minden ajtót, fizikai és szellemi értelemben is, és bár a csend néha fülsiketítő, legalább tudom, hogy ebben a csendben nem hazudik nekem senki – kivéve talán a saját gondolataimat, de rajtuk még dolgozom az alkohollal.