tegnap elkövettem azt a hibát, hogy józanul mentem le a zöldségeshez és a kezembe vettem azt a rohadt romanesco karfiolt, tudod azt a csúcsosat, a zöldet, ami úgy néz ki mint egy földönkívüli agyveleje, és abban a pillanatban, ahogy ránéztem a mintázatra, a valóság szövetén akkora lyuk szakadt, hogy majdnem beleestem a saját tudatomba. mert közelebb hajoltam, és láttam, hogy minden kis kúp egy ugyanolyan nagy kúpnak a kicsinyített mása, és azokon a kis kúpokon még kisebb kúpok vannak, és esküszöm, ha lett volna nálam egy mikroszkóp, akkor láttam volna, hogy az atomok is karfiol alakúak, és ha távcsővel néznék fel az égre, rájönnék, hogy az egész tejútrendszer csak egy gigantikus leveszöldség egy kozmikus óriás tányérján.

és ekkor megértettem a nagy titkot, amitől a matematikusok megőrülnek: a fraktál, testvér, a fraktál az isten kézjegye, vagy ami még rosszabb, a lusta programozó bizonyítéka, aki ezt a szimulációt írta. mert gondolj bele, mi a legegyszerűbb módja, hogy kitöltsd a teret? az ismétlés. a copy-paste. a természet nem kreatív, a természet csak egyetlen egyenletet ismételget a végtelenségig, a páfrány levelétől a tüdőd hörgőin át a villámcsapásig minden ugyanaz a minta, ugyanaz a rekurzív rémálom, és ez azt jelenti, hogy nincsenek egyéniségek, nincs szabadság, csak a geometria végtelen, könyörtelen önismétlése van.

ott álltam a bolt közepén, szorongatva azt a zöldséget, és éreztem, hogy zuhanok befelé, a részletek közé, mert a fraktálnak nincs alja, érted? nincs vége. ha elkezdesz ráközelíteni a Mandelbrot-halmaz szélére, soha, de soha nem érsz a végére, mindig újabb és újabb kis csápok nőnek ki a semmiből, és ez a gondolat úgy megcsavarta az agyamat, mint a vizes rongyot, mert ha a világ végtelenül bonyolult lefelé, akkor az én gondolataim is csak fraktálok, a félelmeimnek is kisebb félelmek vannak a hátán, és azokon még kisebbek, egészen a kvantum szintig, ahol a rettegés már nem is érzés, hanem rezgés.

és most nézd meg a tengerpartot, az is fraktál, minél közelebbről nézed a térképet, annál hosszabb a partvonal, ez a paradoxon, ami megöli a józan észt, mert a véges térben végtelen hosszú vonal fér el, és ez fizikai képtelenség kéne hogy legyen, de mégsem az, mert ebben a börtönben, amit valóságnak hívunk, a szabályok arra vannak kitalálva, hogy összezavarjanak minket. a fák ágai, a folyók elágazásai, a vérereid a szemedben, mind ugyanazt a nótát fújják, mind ugyanazt a parancsot hajtják végre: „oszd ketté magad és ismételd”, és én most itt ülök és próbálom nem nézni a repedést a falon, mert az is cikk-cakkban terjed, és félek, hogy ha sokáig nézem, meglátom benne az univerzum alaprajzát, és akkor végleg elveszek a mintázatban.

ezért kell az alkohol, barátom, mert az alkohol elmossa az éleket, elhomályosítja a struktúrát, megszünteti a geometriát. ha be vagyok rúgva, akkor a karfiol csak egy karfiol, és nem a végtelen kapuja, akkor a fal csak egy fal, és nem egy matematikai egyenlet vizualizációja. a káosz az egyetlen menedék a rend terrorja ellen, mert a fraktál a tökéletes rend, a tökéletes, embertelen, hideg logika, ami nem törődik veled, csak ismétli önmagát, amíg a világ világ marad, és még azon is túl, egy végtelen zoomolásban a semmibe.