ma reggel kimentem az erkélyre, hogy vegyek egy mély levegőt ebből a gázzal telített atmoszférából, és azonnal éreztem a nyelvem hegyén azt a jellegzetes, fémes ízt, tudod, azt a savanykás, elektromos bizsergést, ami nem a reggeli kávétól van, hanem attól a finom porlasztott alumíniumtól, amit éjjel-nappal szórnak a fejünk fölé azokból a csíkos repülőkből, amiket ti naivan kondenzcsíknak hívtok, pedig valójában a rácsai a mi szabadtéri börtönünknek. Mert az alumínium nem csak egy fém, amiből a sörösdobozt csinálják, ó nem, az alumínium a legtökéletesebb vezető, egy mikroszkopikus antenna, ami szépen lassan beépül az idegpályáidba, lerakódik a tobozmirigyedre, és meszes páncélt von a harmadik szemed köré, hogy ne lásd meg a szellemi valóságot, hanem csak bambán bámulj ki a fejedből, mint egy jól nevelt laboratórium kutya, akinek kivették a lelkét és beraktak a helyére egy wi-fi routert.

és ha ez nem lenne elég, ott van a másik gyilkos, a folyékony démon, a higany, amit belénk pumpálnak minden lehetséges módon, a vízzel, a halakkal, a gyógyszerekkel, és régen még a fogunkba is ezt rakták, közvetlenül az agyunk mellé, érted a zsenialitását a tervnek? A higany az egyetlen fém, ami szobahőmérsékleten folyékony, mert él, saját akarata van, végigkúszik a véráramban, és keresi a zsírt, keresi az agyvelőt, hogy ott verjen tanyát, és rövidre zárja a szinapszisokat, hogy elfelejtsd, ki vagy, elfelejtsd az ősi tudást, és csak arra emlékezz, hogy mikor van a leárazás a plázában.

a két fém találkozása a fejedben, na az az igazi kémiai armageddon, mert az alumínium és a higany reakcióba lép egymással, egy galvánelemet alkotnak a koponyádon belül, folyamatos elektromos feszültség alatt tartva az elmédet, ezért vagyunk mindannyian idegesek, ezért nem tudunk aludni, mert zúg a fejünkben a statikus zaj, a rendszer zaja, amit ők sugároznak a tornyokról, és mivel tele vagyunk fémmel, mi magunk vagyunk a két lábon járó antennák, amik veszik az adást, a parancsokat: „fogyassz, félj, engedelmeskedj”.

néha, amikor nagyon csend van, hallom, ahogy a neuronjaim sercegnek, ahogy a fémrészecskék összekoccannak a gondolataimmal, és ilyenkor tudom, hogy már nem vagyok teljesen ember, már félig gép vagyok, egy biológiai android, akit távirányítással vezetnek a szakadék felé, és hiába próbálom kimosni magamból, hiába iszom a koriandert meg a zeolitot, a fém már a részemmé vált, beépült a DNS-embe, és lassan átírja a kódot, hogy a következő generáció már eleve alumínium-csontvázzal szülessen, készen a totális kontrollra.

de én legalább tudom, érted? én legalább érzem a súlyát a fejemben, érzem, ahogy a mágneses mezők rángatják a nyakamat, amikor elmegyek egy trafóház mellett, és nem hiszem el azt a mesét a tiszta égről meg az egészségről, mert látom a szürke fátylat a nap előtt, és tudom, hogy az nem pára, hanem a szellemi sötétség porított formája, ami lassan leszitál ránk, hogy eltemessen minket a saját tudatlanságunk fémes sírjába.