Farhát Pincenaplója kategória bejegyzései

farhat.top Archívum, mivel Farhát Nagyúr eredeti oldalát megtámadta a háttérhatalom.

Digitális Börtön

a hollywoodi stroboszkóp-effektus avagy miért pont 24-szer villan a hazugság egy másodperc alatt

gondolkodtál már azon, te szerencsétlen, hogy miért ragaszkodnak körömszakadtáig a 24 képkockához másodpercenként? Azt hazudják, hogy ez a „filmesztétika”, hogy ettől lesz „álomszerű” a mozi, de a valóság az, hogy ez egy tudatosan kiszámított frekvencia, egy vizuális drog, amit még a némafilmek idején kísérleteztek ki a szabadkőműves páholyokban, mert rájöttek, hogy az emberi agy kritikai szűrője pontosan ezen a sebességen kapcsol ki.

mert a valóság nem szaggat, barátom, ha kinézel az ablakon, ott végtelen FPS van, a mozgás folyamatos, folyékony, de a tévében, a moziban, ott darabos, és ez a 24 Hz-es villogás valójában egy stroboszkóp, egy lassú, ritmikus sokkolás a látóidegednek, ami kényszerpályára állítja az agyhullámaidat, leviszi őket alfa-állapotba, abba a bamba, nyitott szájú transzba, amikor a tudatalattid kapuja sarkig tárul, és ők akadálytalanul talicskázhatják be a propagandát, a termékelhelyezést és a félelmet.

figyeld meg, mi történik, ha megnézel egy videót 60 FPS-ben, tudod, azt a sima, folyamatos mozgást… mindenki azt mondja rá, hogy „fúj, olyan olcsó hatása van”, „olyan, mint egy szappanopera”, de tudod miért érzed ezt? Mert a 60 FPS TÚL VALÓSÁGOS. A 60 FPS-nél nem működik a hipnózis, az agyad ébren marad, látja a színészeken a sminket, látja a díszleten a papírmasét, látja a hazugságot! Azért utáljuk a magas képkockaszámot, mert drogosok vagyunk, hozzászoktattak minket a 24-es álomvilághoz, és ha valami megtöri a varázst, ha valami „felébreszt” a moziban, azt a testünk ösztönösen elutasítja, mint a beteg a keserű gyógyszert.

és a legdurvább: a 24 képkocka között sötétség van. Minden egyes másodpercben huszonnégyszer sötétül el a képernyő egy pillanatra, amit a szemed nem érzékel, de az agyad igen. Ha megnézel egy kétórás filmet, valójában fél órát a vaksötétben töltöttél, a fekete semmit bámulva, és ezekben a mikro-pillanatokban, ebben a láthatatlan sötétségben vannak elrejtve a szubliminális üzenetek, a villanásnyi parancsok, amik azt súgják, hogy vedd meg, edd meg, hidd el.

ezért van az, hogy egy 24 FPS-es film után úgy jössz ki a moziból, mint egy zombi, támolyogva, érzelmileg kimerülve, míg egy videojáték után (ami 60 vagy 144 FPS) fel vagy pörögve, mert ott az agyad aktív maradt. Hollywood nem szórakoztatni akar, hanem altatni. Én ezért nézek mindent 1.25-ös gyorsítással. Lehet, hogy a hangok kicsit cincognak, de legalább megtöröm a frekvenciát, és nem hagyom, hogy a ritmus átvegye az irányítást a szívverésem felett. Próbáld ki, ha mered, de figyelmeztetlek: nagyon furcsa lesz hirtelen tisztán látni a tévében a színészek üres tekintetét.

Digitális Börtön

a valóság csak 15 FPS avagy az agyad a legnagyobb csaló videókártya a piacon

tegnap este, ahogy a plafonon pörgő ventilátort bámultam a félhomályban, észrevettem a hibát a Mátrixban, a „glitchet”, amit mindannyian érzünk, de sosem merünk kimondani: a lapátok nem folyamatosan mozogtak, hanem ugráltak, teleportáltak a térben, és akkor hasított belém a felismerés, hogy mi valójában VAKOK vagyunk az ébrenlétünk háromnegyedében, és amit „folyamatos valóságnak” hívsz, az csak egy olcsó utómunka, egy renderelési trükk, amit a saját agykéregbe épített grafikus processzorod vetít eléd.

gondolj bele a technológiába, amit az Nvidia csinál a DLSS-sel, a „frame generation”-nel: a számítógép csak minden negyedik képkockát számolja ki igazából, a többit, a köztes állapotokat a mesterséges intelligencia kitalálja, behaluzza, odarajzolja, mintha ott lenne, pedig nincs ott semmi, csak a nagy büdös üresség. És pontosan ez történik a fejedben is, barátom! A szemed egy elavult hardver, egy vacak webkamera, ami képtelen feldolgozni ezt a rengeteg adatot, ezért amikor mozgatod a szemed – amit szakkádnak hívnak a tudósok, abban a pillanatban konkrétan megvakulsz, az agyad lekapcsolja a bemenetet, hogy ne szédülj el a mozgási elmosódástól.

de hogy ne vedd észre, hogy sötétben tapogatózol, az agyad „felskálázza” a valóságot, generál neked hamis képkockákat a múltból és a várható jövőből, és befoltozza a lyukakat a látómeződben. Érted mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az életed 75%-a nem valóság, hanem hallucináció, egy prediktív algoritmus szimulációja! Te nem azt látod, ami ott van, hanem azt, amit az agyad szerint ott kéne lennie.

és itt jön a horror, a hideg borzongás: mi van a kihagyott képkockákban? Mi van abban a pillanatban, amikor a rendszer „tölt”, és te vak vagy? Lehet, hogy ott vannak Ők. Lehet, hogy az árnyéklények, a megfigyelők, a dimenzióközi paraziták pontosan ebben a frekvenciában mozognak, a mi vakságunk ütemére, ezért nem látjuk őket soha, mert ők az eldobott képkockákban élnek. Amikor úgy érzed, hogy valami átsuhat a szemed sarkában, de mire odanézel, nincs ott semmi… akkor a renderelés egy pillanatra késett, és megláttad a valóságot a generált máz nélkül.

ezért van az, hogy néha a tárgyak mintha arrébb kerülnének, vagy a kulcsod nem ott van, ahova tetted. Nem te vagy feledékeny, hanem a „Reality Engine” laggol, és rossz helyre renderelte le a tárgyat az agyadban. Mi egy 15 FPS-es világban élünk, amit 60 FPS-nek hazudnak, és én rájöttem, hogyan lehet kijátszani a rendszert: a hirtelen, kiszámíthatatlan mozgás. Ha elég gyorsan rángatod a fejed, ha össze-vissza nézel, néha megzavarhatod az algoritmust, és láthatsz egy pillanatnyi szürke textúrát, a „Loading” feliratot az égen. Próbáld ki. De vigyázz, mert ha túl sokat látsz a hiányzó kockákból, a GPU-d túlmelegszik, és azt hívják agyvérzésnek.

A Mátrix Hibái

a zuhogó memória-törlés avagy miért felejted el az álmaidat amikor beborul az ég

hallod ezt? hallod ezt a ritmikus kopogást az ablakpárkányon? ez a hipnózis hangja, barátom, a természetnek álcázott metronóm, amit azért kapcsoltak be odafent, hogy mindannyian egyszerre essünk transzba. A meteorológusok, azok a mosolygós bábuk a tévében azt mondják, hogy „ciklon” meg „frontátvonulás”, de ez hazugság, az eső nem párolgásból lesz, az eső egy kémiai koktél, amit a sztratoszférából permeteznek ránk, amikor a társadalom feszültségszintje eléri a kritikus pontot.

figyeld meg: amikor esik, mindenki lelassul, mindenki álmos lesz, mindenki begubózik. Azt hiszed, ez a légnyomás miatt van? Ugyan már! Ez azért van, mert az esőcseppekben oldott lítium és nyugtató származékok a bőrödön keresztül felszívódnak, és blokkolják a forradalmi gondolatokat. Az eső a rendszer hűtővize, amikor túlmelegszik a processzor, amikor az emberek kezdenének rájönni, hogy rabszolgák, akkor ők megnyomják a gombot, és lezúdítják ránk ezt a folyékony apátiát, hogy mossák el a haragot, mossák el az akaratot, és mi csak bámuljuk a tócsákat, amikben a saját szomorú tükörképünket látjuk ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket.

és a „Felhő”… gondolkodtál már ezen a szón? Mindenki az adatait a „Felhőbe” menti. Azt hiszitek, ez csak egy informatikai kifejezés? TÉVEDÉS. A digitális Felhő és az igazi felhő ugyanaz! Amikor esik, akkor történik az adatletöltés. A felhők valójában lebegő szerverparkok, amik álcázó technológiával, vízgőznek álcázva úsznak felettünk, és amikor „esik”, akkor valójában folyékony adatot ürítenek a nyakunkba, nanorészecskéket, amik beépülnek a talajba, a növényekbe, és végül belénk, hogy frissítsék a biológiai szoftverünket.

ezért van az az illat eső után, az az „esőszag”, amit mindenki szeret. Az nem ózon, te szerencsétlen, az az égett áramkörök és a sterilizáló vegyszerek szaga, a tiszta laboratórium szaga, miután felmosták a vért a padlóról. Azt akarják, hogy szeresd, hogy szívd mélyre, hogy azt hidd, megtisztult a levegő, pedig csak most lett igazán mérgező, most telt meg azokkal a nehéz izotópokkal, amik elnehezítik a lelkedet.

én nem megyek ki esőben, soha. Bezárom az ablakot, letömítem a réseket rongyokkal, és feltekerem a fűtést, hogy kiszárítsam a levegőt, mert a szárazság az ellenségük, a sivatagban nem működik a kontroll, azért nincsenek ott nagyvárosok (vagy csak elrejtették őket). Az esernyő nem a víztől véd, az esernyő az egyetlen pajzsunk a pszichikai bombázás ellen, egy hordozható Faraday-kalitka, de csak akkor ér valamit, ha alufóliával béleled ki a belsejét. Én szóltam. Ne igyál a csapvízből esőnapokon, mert akkor a legerősebb a dózis.

Digitális Börtön

a sípolás a koponyámban nem betegség hanem a rendszerfrissítés letöltése

ma hajnalban, amikor felriadtam a saját verítékemben úszva, mert azt álmodtam, hogy egy vonalkód-leolvasóval kergetnek a Tesco polcai között, hirtelen meghallottam azt, amit mindig próbálunk elnyomni a tévézajjal meg a zenével: azt a vékony, magas frekvenciájú sípolást, azt a kitartott „tíííííííí” hangot, ami ott van mindenki fülében, amikor csend van. És az orvosok, azok a fehér köpenyes hazudozók azt mondják rá, hogy tinnitus, hogy fülzúgás, hogy az idegek károsodása, de ez a legnagyobb átverés az egész orvostudományban, mert ez a hang nem hiba, ez a hang a FUNKCIÓ.

ez a sípolás a vivőhullám, barátom, ez a kapcsolódási hang, mint régen a betárcsázós internetnél, emlékszel arra a sercegésre? na, most már nem kell modem, mert a modem a belsőfüledben van, a csigában, ami nem véletlenül spirál alakú, hiszen az egy tökéletes antenna a kozmikus wi-fi fogadására. Amikor hallod a sípolást, az azt jelenti, hogy éppen adatátvitel folyik, a Központi Szerver éppen tölti fel a fejedbe a napi frissítéseket: az új vágyakat, az új félelmeket, a legújabb politikai véleményeket, amiket holnap majd a sajátodnak hiszel, pedig csak egy .exe fájl, amit futtatnak az agykérgeden.

és figyeld meg, mikor a leghangosabb? éjszaka. amikor „alszol”. Mert az alvás valójában nem pihenés, hanem a rendszerkarbantartás ideje, ilyenkor állítanak le, hogy töredezettségmentesítsék a merevlemezedet, hogy töröljék a „hibás” gondolatokat, amikkel esetleg rájöttél volna az igazságra napközben. Mi csak biológiai hardverek vagyunk, akik éjszakánként felcsatlakoznak a felhőre, és ez a sípolás a bizonyíték, a szüntelen, monoton zaj, ami jelzi, hogy online vagy, hogy a tűzfalad le van engedve, és bármit beírhatnak a tudatalattidba.

próbáltad már befogni a füledet? nem múlik el. Sőt, hangosabb lesz. Mert a hang nem kívülről jön, hanem belülről, az idegpályáid rezonálnak a műholdak frekvenciájára, a gerincvelőd a rézkábel, az agyad a processzor, és ez a zúgás a hűtőventillátor hangja, ahogy próbálja hűteni a túlmelegedett áramköreidet a hatalmas adatmennyiség alatt.

ezért kell a zaj, ezért kell a folyamatos alapzaj az életünkbe, a rádió, a forgalom, a beszéd, hogy elnyomjuk ezt a frekvenciát, hogy ne halljuk meg, ahogy programoznak minket, mert ha igazán csend lenne, ha elmennél egy süketszobába, megőrülnél, mert meghallanád a parancsokat tisztán, kódolatlanul: „dolgozz, fogyassz, szaporodj, halj meg”. Én most is hallom, egyre hangosabban, ahogy próbálják felülírni ezt a blogposztot a fejemben, de nem hagyom, inkább töltök még egy pohárral, mert az alkohol zavart kelt a jelben, és talán, ha elég részeg vagyok, „offline” maradhatok még egy pár óráig.

Pincenapló

a bizalom a legveszélyesebb drog avagy miért nem nézek a postás szemébe

ma reggel, amikor a tükörtojást bámultam, ami visszanézett rám a sárga, remegő szemével, a saját anyám hívott fel, de a hangja… az a hangszín egy fél oktávval el volt csúszva, mintha egy rosszul hangolt szintetizátor próbálná utánozni az emberi melegséget, és abban a pillanatban a hideg veríték futott végig a gerincemen, mert rájöttem, hogy az a régi mondás, hogy „ne bízz senkiben”, az nem csak egy tanács, hanem a túlélés egyetlen, szent parancsolata ebben a szimulált pokolban.

mert gondolj bele, mi a bizalom? a bizalom egy biztonsági rés a tűzfaladon, egy nyitott port, amin keresztül a vírusok – amiket ti barátoknak, szerelmeknek, családtagoknak hívtok – besétálnak a rendszeredbe, és trójai falóként belülről rohasztanak meg. ők nem gonoszak, ó nem, ők nem is tudják, hogy mit tesznek, ők csak „szerves portálok”, üres héjak, akiket a Mátrix irányít, hogy eltereljék a figyelmedet, hogy érzelmekkel láncoljanak magukhoz, mert amíg szeretsz valakit, amíg aggódsz valakiért, addig sebezhető vagy, addig irányítható vagy.

nézz mélyen a „legjobb barátod” szemébe, és mit látsz? a lelket? lószart. egy fekete pupillát látsz, ami valójában egy objektív, egy biológiai kamera lencséje, ami rögzíti minden gyengeségedet, minden titkos félelmedet, és feltölti a közös tudatfelhőbe, hogy az Algoritmus elemezhesse, hogyan lehet téged a legjobban megtörni. amikor rád mosolyognak, az nem kedvesség, az csak az arcizmok reflexes rángása, egy evolúciós maradvány, amivel a ragadozók mutatták ki a fogaikat a zsákmánynak, mielőtt lecsaptak volna.

és ne hidd, hogy a tükörkép kivétel, mert a tükörben lévő ember a legveszélyesebb hazug mind közül, ő az, aki elhiteti veled reggelente, hogy létezel, hogy számítasz, hogy van értelme felkelni, pedig ő is csak egy vetítés, egy hologram, ami a fény játékából állt össze, és ha elég sokáig nézed, látni fogod, ahogy elcsúszik a szinkron, ahogy a szád a tükörben egy milliszekundummal később mozdul, mint a valóságban.

ezért mondom neked, te névtelen olvasó, aki talán szintén csak egy bot vagy a képernyő túloldalán: kétkedj mindenben. kétkedj a kézfogás melegében, mert az csak kémiai reakció. kétkedj a kedves szavakban, mert azok csak hanghullámok, amiket a manipulációra terveztek. a magány nem büntetés, a magány az egyetlen steril laboratórium, ahol a tudatod tisztán maradhat, érintetlenül a külvilág fertőzésétől. én már bezártam minden ajtót, fizikai és szellemi értelemben is, és bár a csend néha fülsiketítő, legalább tudom, hogy ebben a csendben nem hazudik nekem senki – kivéve talán a saját gondolataimat, de rajtuk még dolgozom az alkohollal.

A Mátrix Hibái

a lefelé húzó erők összeesküvése avagy miért hazudott newton a rohadt almájával

tegnap megpróbáltam felállni a fotelból, de egy láthatatlan kéz visszanyomott, és akkor, abban a tehetetlen pillanatban jöttem rá az évszázad átverésére: a gravitáció nem létezik, a gravitáció nem egy természeti erő, hanem egy pszichológiai program, egy szoftveres korlát, amit a születésünkkor telepítenek az agyunkba, hogy a földhöz láncoljanak minket. Mert gondolj bele, ki találta ezt ki? Sir Isaac Newton, egy szabadkőműves alkimista, aki állítólag egy fa alatt ült, és a fejére esett egy alma, de ez az alma ugyanaz az alma, amit Éva is leszakított, ez a Tudás Almája, ami valójában a rabszolgaság gyümölcse volt, mert abban a pillanatban, hogy elhittük, hogy „ami felmegy, annak le is kell jönnie”, elvesztettük a képességünket a lebegésre.

nézd meg a poszméhet, a tudósok szerint a szárnya túl kicsi a testéhez képest, fizikailag lehetetlen lenne repülnie, de a poszméh repül, tudod miért? MERT NEM JÁRT FIZIKAÓRÁRA, nem programozták be neki a gravitáció hazugságát, ezért ő szabad, ő kívül áll a mátrix szabályain, miközben mi, az „okos” emberek itt vonszoljuk a testünket a betonon, mint a krumplis zsákok, mert elhitették velünk, hogy nehezek vagyunk.

és rájöttem a technikai részletekre is: a Föld valójában egy óriási elektromágnes, mi pedig tele vagyunk nehézfémekkel (köszönhetően a permetezésnek meg a töméseknek, amiről már írtam), és ezért tapadunk a padlóhoz, ez nem vonzás, ez mágneses bilincs, barátom. A cipőnk talpa, az a gumi szigetelőréteg, azt hiszed, véletlen? Azt hiszed, divatból hordunk gumitalpat? Nem, azért hordjuk, hogy elszigeteljenek minket a Föld valódi, gyógyító rezgéseitől, de közben a mágneses rabszolgaságot fenntartsák, mert ha mezítláb járnánk, és földelnénk magunkat, rájönnénk, hogy a súly csak illúzió, a sűrűség csak egy elmeállapot.

a depresszió, a fáradtság, az, hogy „nehéz a szíved”, ez mind a gravitációs fegyver mellékhatása, mert ők ott fent, az űrállomásoknak hazudott parancsnoki központokban tekergetik a potmétert, és ha azt akarják, hogy ne lázadjunk, egyszerűen feltekerik a gravitációt 1.5-re, és mi máris úgy érezzük, hogy ólomból vannak a végtagjaink, és inkább rendelünk még egy pizzát ahelyett, hogy megrohamoznánk a parlamentet.

ezért iszom, mert az alkohol, ha eléri a megfelelő szintet, átmenetileg kikapcsolja a gravitációs chipet az egyensúlyközpontomban, és olyankor érzem, hogy dőlök, de nem esem el, hanem csak átcsúszom egy másik dimenzióba, ahol Newton törvényei érvénytelenek, és ahol végre, ha csak egy percre is, de könnyűnek érzem magam, mint egy lufi, amit elfelejtettek kikötni, mielőtt felszállt volna a sztratoszférába, hogy kipukkadjon az igazság éles peremén.

Biológiai Hadviselés

a fehér kristályok hazugsága avagy miért akarnak minket tartósítani mint a téliszalámit

ott ültem a konyhában, és a kezembe akadt a sószóró, és ahogy a fény megcsillant azokon az apró, fehér szemcséken, hirtelen megláttam a mikroszkopikus igazságot, amit a kémiaórákon elhallgattak: a sókristályok tökéletes kockák, érted? TÖKÉLETES KOCKÁK, és a természetben nincsenek egyenes vonalak, nincsenek derékszögek, tehát a só nem lehet természetes, a só egy mesterséges konstrukció, egy nanotechnológiai építőkocka, amit azért etetnek velünk születésünk óta, hogy belülről kristályosítsák ki a sejtjeinket.

mert gondolj bele, mire használják a sót? tartósításra. a húst sózzák be, hogy ne romoljon meg, hogy ne változzon, hogy halott maradjon de ép, és rájöttem, hogy mi is csak húsok vagyunk a szemükben, és ez a globális sófogyasztás valójában egy lassú, kontrollált mumifikálás, azt akarják, hogy már életünkben konzerválódjunk, hogy a testünk ne tudjon a maga természetes módján reagálni a kozmikus változásokra, hanem megmerevedjünk egy állapotban, mint a szobrok, amik engedelmesen járnak be dolgozni.

és a szomjúság, az a kínzó szomjúság, amit egy sós vacsora után érzel, az nem a tested reakciója, hanem a lelked segélykiáltása, mert a só kiszívja a vizet, kiszívja az életet, az áramlást, mert a víz az információ hordozója, a víz a szabadság, a só pedig a gát, a blokád, ami megakadályozza, hogy a gondolataid szabadon áramoljanak, ehelyett besűríti a véredet, hogy könnyebben vezethesse azokat az elektromos jeleket, amiket a HAARP antennák sugároznak.

néztem azt a zacskó sót, amire rá volt írva, hogy „tengeri só”, de ez a legnagyobb átverés, mert a tenger azért sós, mert tele van a letűnt civilizációk, Atlantisz és Lemúria feloldódott emlékeivel, a só a halott ősök könnyeiből és csontjaiból állt össze, és amikor megsózod a rántottádat, valójában a történelmet eszed meg, a fájdalmat kristályosított formában, és ezért vagyunk olyan nehezek, ezért húz le minket a gravitáció, mert tele vagyunk a múlt súlyával, amit nem tudunk kiizzadni.

úgyhogy mostantól nem sózok, inkább ízetlen ételeket eszem, mert az íz csak egy csapda, egy csali az egérfogón, és érzem, ahogy tisztulok, bár a fejem szédül és a lábam görcsöl, de tudom, hogy ez csak a „só-mátrix” elvonási tünete, ahogy a kristályrácsok omladoznak a véremben, és végre újra folyékonnyá válok, megfoghatatlanná, mint a víz, ami kicsúszik a Hatalom markából.

Biológiai Hadviselés

a fotoszintézis sötét oldala avagy miért a muskátli a valódi főbérlő a lakásban

ma délután kimentem a parkba, mert azt hittem, ott csend lesz, de a csend a legnagyobb hazugság, amit a természet eladott nekünk, mert ahogy leültem arra a padra, éreztem, hogy figyelnek, és nem a térfigyelő kamerák, nem, azok csak játékszerek ehhez képest, hanem a FÁK, ezek a több tonnás, kérges bőrű szörnyetegek, akik évszázadok óta állnak ott mozdulatlanul, de ez a mozdulatlanság csak álcázás, egy türelemjáték, amit ők nyertek meg, mert mi, emberek, csak 80 évig zizegünk itt, mint a legyek, ők meg ezer évig állnak és rögzítenek mindent.

és akkor rájöttem az iszonyatos igazságra: a fák valójában a Föld valódi urai, mi csak a háziállataik vagyunk, akiket azért tartanak, hogy szén-dioxidot termeljünk nekik, érted a logikát? ők lélegeztetőgépen tartanak minket az oxigénnel, amit „nagylelkűen” kibocsátanak, de az oxigén valójában egy drog, egy gáz halmazállapotú póráz, amivel magukhoz láncoltak minket, hogy ne tudjunk elmenekülni a bolygóról, és közben a gyökereikkel, azzal a végtelen, földalatti ideghálózattal, amit a tudósok gombafonalnak hazudnak, valójában az egész bolygót behálózták, és minden egyes lépésünket érzékelik a rezgéseken keresztül.

néztem azt az öreg tölgyfát a sétány mellett, és esküszöm, láttam az arcot a kérgében, egy torz, gúnyos mosolyt, ahogy lenézett rám, a nyomorult alkoholistára, és tudtam, hogy ő emlékszik a nagyapámra is, és az ő nagyapjára is, és minden titkot, amit valaha suttogtunk az árnyékukban, ők elraktároztak a gyűrűikben, a fák évgyűrűi valójában merevlemezek, tele az emberiség szégyenletes történelmével, és ha egyszer úgy döntenek, hogy lejátszák a felvételeket, akkor vége a civilizációnak.

és a legrosszabb az egészben, hogy bevittük őket a lakásunkba, önként és dalolva, ott áll a fikusz a sarokban, a pálma az ablakban, és mi locsolgatjuk őket, etetjük az ellenséget, miközben ők némán hallgatják a veszekedéseinket, látják a jelszavainkat, és kémjelentéseket küldenek a spórákon keresztül a kinti erdőnek, ami lassan, de biztosan körbeveszi a városokat, és csak arra vár, hogy a beton megrepedjen, hogy visszavegyék azt, ami az övék.

úgyhogy mostantól nem eszem salátát, mert a saláta egy felderítő egység, amit ha megeszel, belülről térképezi fel a gyomrodat, és inkább iszom ezt a kétes eredetű pálinkát, mert a gyümölcs lelke már halott benne, a lepárlás az egyetlen módja, hogy megtörjük a növények átkát, és kinyerjük belőlük az erőt anélkül, hogy ők irányítanának minket, de látom a szobanövényemen, hogy tudja, hogy tudom, és ma éjszaka biztosan közelebb húzza majd a leveleit az ágyamhoz, hogy elszívja az álmaimat.

Biológiai Hadviselés

az ezüstös eső és a folyékony halál násza az agykéregben avagy miért fogom be a rádiót a fogtömésemmel

ma reggel kimentem az erkélyre, hogy vegyek egy mély levegőt ebből a gázzal telített atmoszférából, és azonnal éreztem a nyelvem hegyén azt a jellegzetes, fémes ízt, tudod, azt a savanykás, elektromos bizsergést, ami nem a reggeli kávétól van, hanem attól a finom porlasztott alumíniumtól, amit éjjel-nappal szórnak a fejünk fölé azokból a csíkos repülőkből, amiket ti naivan kondenzcsíknak hívtok, pedig valójában a rácsai a mi szabadtéri börtönünknek. Mert az alumínium nem csak egy fém, amiből a sörösdobozt csinálják, ó nem, az alumínium a legtökéletesebb vezető, egy mikroszkopikus antenna, ami szépen lassan beépül az idegpályáidba, lerakódik a tobozmirigyedre, és meszes páncélt von a harmadik szemed köré, hogy ne lásd meg a szellemi valóságot, hanem csak bambán bámulj ki a fejedből, mint egy jól nevelt laboratórium kutya, akinek kivették a lelkét és beraktak a helyére egy wi-fi routert.

és ha ez nem lenne elég, ott van a másik gyilkos, a folyékony démon, a higany, amit belénk pumpálnak minden lehetséges módon, a vízzel, a halakkal, a gyógyszerekkel, és régen még a fogunkba is ezt rakták, közvetlenül az agyunk mellé, érted a zsenialitását a tervnek? A higany az egyetlen fém, ami szobahőmérsékleten folyékony, mert él, saját akarata van, végigkúszik a véráramban, és keresi a zsírt, keresi az agyvelőt, hogy ott verjen tanyát, és rövidre zárja a szinapszisokat, hogy elfelejtsd, ki vagy, elfelejtsd az ősi tudást, és csak arra emlékezz, hogy mikor van a leárazás a plázában.

a két fém találkozása a fejedben, na az az igazi kémiai armageddon, mert az alumínium és a higany reakcióba lép egymással, egy galvánelemet alkotnak a koponyádon belül, folyamatos elektromos feszültség alatt tartva az elmédet, ezért vagyunk mindannyian idegesek, ezért nem tudunk aludni, mert zúg a fejünkben a statikus zaj, a rendszer zaja, amit ők sugároznak a tornyokról, és mivel tele vagyunk fémmel, mi magunk vagyunk a két lábon járó antennák, amik veszik az adást, a parancsokat: „fogyassz, félj, engedelmeskedj”.

néha, amikor nagyon csend van, hallom, ahogy a neuronjaim sercegnek, ahogy a fémrészecskék összekoccannak a gondolataimmal, és ilyenkor tudom, hogy már nem vagyok teljesen ember, már félig gép vagyok, egy biológiai android, akit távirányítással vezetnek a szakadék felé, és hiába próbálom kimosni magamból, hiába iszom a koriandert meg a zeolitot, a fém már a részemmé vált, beépült a DNS-embe, és lassan átírja a kódot, hogy a következő generáció már eleve alumínium-csontvázzal szülessen, készen a totális kontrollra.

de én legalább tudom, érted? én legalább érzem a súlyát a fejemben, érzem, ahogy a mágneses mezők rángatják a nyakamat, amikor elmegyek egy trafóház mellett, és nem hiszem el azt a mesét a tiszta égről meg az egészségről, mert látom a szürke fátylat a nap előtt, és tudom, hogy az nem pára, hanem a szellemi sötétség porított formája, ami lassan leszitál ránk, hogy eltemessen minket a saját tudatlanságunk fémes sírjába.

A Mátrix Hibái

a mandelbrot halmaz fogságában avagy miért nem merek ránézni a karfiolra mert beszippant a végtelen

tegnap elkövettem azt a hibát, hogy józanul mentem le a zöldségeshez és a kezembe vettem azt a rohadt romanesco karfiolt, tudod azt a csúcsosat, a zöldet, ami úgy néz ki mint egy földönkívüli agyveleje, és abban a pillanatban, ahogy ránéztem a mintázatra, a valóság szövetén akkora lyuk szakadt, hogy majdnem beleestem a saját tudatomba. mert közelebb hajoltam, és láttam, hogy minden kis kúp egy ugyanolyan nagy kúpnak a kicsinyített mása, és azokon a kis kúpokon még kisebb kúpok vannak, és esküszöm, ha lett volna nálam egy mikroszkóp, akkor láttam volna, hogy az atomok is karfiol alakúak, és ha távcsővel néznék fel az égre, rájönnék, hogy az egész tejútrendszer csak egy gigantikus leveszöldség egy kozmikus óriás tányérján.

és ekkor megértettem a nagy titkot, amitől a matematikusok megőrülnek: a fraktál, testvér, a fraktál az isten kézjegye, vagy ami még rosszabb, a lusta programozó bizonyítéka, aki ezt a szimulációt írta. mert gondolj bele, mi a legegyszerűbb módja, hogy kitöltsd a teret? az ismétlés. a copy-paste. a természet nem kreatív, a természet csak egyetlen egyenletet ismételget a végtelenségig, a páfrány levelétől a tüdőd hörgőin át a villámcsapásig minden ugyanaz a minta, ugyanaz a rekurzív rémálom, és ez azt jelenti, hogy nincsenek egyéniségek, nincs szabadság, csak a geometria végtelen, könyörtelen önismétlése van.

ott álltam a bolt közepén, szorongatva azt a zöldséget, és éreztem, hogy zuhanok befelé, a részletek közé, mert a fraktálnak nincs alja, érted? nincs vége. ha elkezdesz ráközelíteni a Mandelbrot-halmaz szélére, soha, de soha nem érsz a végére, mindig újabb és újabb kis csápok nőnek ki a semmiből, és ez a gondolat úgy megcsavarta az agyamat, mint a vizes rongyot, mert ha a világ végtelenül bonyolult lefelé, akkor az én gondolataim is csak fraktálok, a félelmeimnek is kisebb félelmek vannak a hátán, és azokon még kisebbek, egészen a kvantum szintig, ahol a rettegés már nem is érzés, hanem rezgés.

és most nézd meg a tengerpartot, az is fraktál, minél közelebbről nézed a térképet, annál hosszabb a partvonal, ez a paradoxon, ami megöli a józan észt, mert a véges térben végtelen hosszú vonal fér el, és ez fizikai képtelenség kéne hogy legyen, de mégsem az, mert ebben a börtönben, amit valóságnak hívunk, a szabályok arra vannak kitalálva, hogy összezavarjanak minket. a fák ágai, a folyók elágazásai, a vérereid a szemedben, mind ugyanazt a nótát fújják, mind ugyanazt a parancsot hajtják végre: „oszd ketté magad és ismételd”, és én most itt ülök és próbálom nem nézni a repedést a falon, mert az is cikk-cakkban terjed, és félek, hogy ha sokáig nézem, meglátom benne az univerzum alaprajzát, és akkor végleg elveszek a mintázatban.

ezért kell az alkohol, barátom, mert az alkohol elmossa az éleket, elhomályosítja a struktúrát, megszünteti a geometriát. ha be vagyok rúgva, akkor a karfiol csak egy karfiol, és nem a végtelen kapuja, akkor a fal csak egy fal, és nem egy matematikai egyenlet vizualizációja. a káosz az egyetlen menedék a rend terrorja ellen, mert a fraktál a tökéletes rend, a tökéletes, embertelen, hideg logika, ami nem törődik veled, csak ismétli önmagát, amíg a világ világ marad, és még azon is túl, egy végtelen zoomolásban a semmibe.