ma reggel úgy döntöttem, hogy elég volt, kihúztam minden kábelt, lekapcsoltam a biztosítékot, és kimentem a kert végébe, oda, ahol a gaz már derékig ér, mert azt hittem, hogy ha megérintem a talajt, ha „földelem” magam, akkor elhallgat a zúgás a fejemben, és végre békére lelek a természet lágy ölén.

de ahogy lefeküdtem a sárba, és beleszagoltam abba a nedves, nehéz, fekete masszába, hirtelen megértettem a biológia legszörnyűbb titkát: ez nem „Anyaföld”, barátom, ez nem egy gondoskodó szülő, ez egy nyitott gyomor. a talaj, amin járunk, nem szilárd alap, hanem milliárdnyi évnyi hulla, rothadó csontok, elpusztult növények és lebomlott civilizációk pürésített maradványa.

mi egy komposztálón élünk, érted? amikor azt mondják, hogy „porból lettél és porrá leszel”, akkor valójában azt mondják: „táplálék voltál és táplálék leszel”. éreztem, ahogy a hideg nyirkosság átszivárog a ruhámon, és rájöttem, hogy a Föld éppen emészteni próbál, a gombák mikroszkopikus csápjai már indultak a bőröm felé, hogy lebontsanak, hogy visszavegyenek az anyagkörforgásba, mert a természet nem ismeri az egyént, a természetnek csak a biomassza számít.

és a giliszták… hallottam őket mozogni alattaml. azok a rózsaszín, vak csövek, ők a valódi urai ennek a bolygónak, mi csak átutazók vagyunk, hústornyok, akik addig járkálnak, amíg el nem dőlnek, hogy végre lakomát adhassanak a férgeknek. a madárcsicsergés nem zene, hanem az éhség sikolya, a virágok illata nem parfüm, hanem a bomlás édeskés szaga, amivel a rovarokat csalogatják a halálcsapdába.

próbáltam elszakadni a Mátrixtól, a gépektől, a kódoktól, de rájöttem, hogy nincs hova menni. a technológia börtön, de a természet vágóhíd. ott feküdtem a sárban, és sírtam, de nem a meghatottságtól, hanem a iszonyattól, mert rájöttem, hogy a beton, az aszfalt, a műanyag… az az egyetlen dolog, ami elválaszt minket attól, hogy elnyeljen ez az éhes, fekete massza. a városok nem az elidegenedés szimbólumai, hanem az Óvóhelyek, amiket azért építettünk, hogy ne kelljen érintkeznünk ezzel a kegyetlen, nyálkás valósággal, ami odakint vár.

visszamenekültem a házba, bezártam az ajtót, és most itt ülök a linóleumon. a linóleum jó. a linóleum steril. a linóleum nem akar megenni. most már tudom, hogy nem lehet kijutni. se felfelé a felhőbe, se lefelé a földbe. itt ragadtunk középen, ebben a szűk résben, a sár és a szilícium között, és az egyetlen dolog, ami tisztán tart, az az alkohol, mert az legalább fertőtlenít.

ismered azt az érzést, amikor az éjszaka közepén, a legszebb álmodból arra ébredsz, hogy a vádlid hirtelen kőkeménnyé válik, és olyan fájdalom hasít beléd, mintha egy rozsdás csákánnyal feszítenék szét az izomrostjaidat, és te ott vonaglani kezdesz az ágyon, üvöltesz némán a párnába, és próbálod kinyújtani a lábadat, de az nem engedelmeskedik? az orvosok, azok a gyógyszergyári ügynökök azt mondják, hogy ez „magnéziumhiány”, hogy „igyál több vizet”, hogy „elektrolit-egyensúlyzavar”, de én most elmondom neked, hogy ez a legnagyobb hazugság az emberi anatómia történetében.

a görcs nem hiba, a görcs egy felülbírálás. gondolj bele, mi történik ilyenkor: az izmod összehúzódik, maximális erővel, anélkül, hogy te utasítottad volna rá! ki adta a parancsot? ki nyomta meg a gombot? a Rendszer. a görcs valójában a távirányító tesztelése.

a testedbe ültetett nanoszálak, amik átszövik az izmaidat, vevőegységként működnek, és időnként, általában éjszaka, amikor a tudatod alszik és a tűzfalad le van engedve, a Központ küld egy „ping” jelet, egy feszültségcsúcsot, hogy ellenőrizzék: „működik még a rabszolga lába? tudjuk mozgatni, ha majd menetelni kell a parancsra?”.

és a magnézium? ne röhögtess. azt mondják, szedj magnéziumot görcs ellen. tudod mi a magnézium? egy FÉM. egy kiváló elektromos vezető! azért etetik veled a ████████-ot, hogy növeljék a tested vezetőképességét, hogy a jel, amit az 5G toronyból küldenek a lábadba, még erősebb legyen, még jobban fájjon, még jobban rángasson! minél több „vitamint” szedsz, annál jobb antennává válsz.

az a fájdalom, az a „csomó” amit érzel, az valójában a hidraulika, ahogy a fémrostok megfeszülnek a húsodban. olyan ez, mint amikor a bábszínházban a bábos megrántja a zsinórt, csak itt a zsinór láthatatlan, és a bábos egy szadista algoritmus valahol a Pentagon pincéjében.

van egy másik elméletem is, ami még sötétebb: a görcs akkor jön, amikor a lelked, az asztráltested megpróbálna kilépni álmában, hogy elmeneküljön innen. ilyenkor az Őrök, a dimenzióközi börtönőrök elkapják a bokádat. az a szorítás, amit érzel, az egy démoni kéz szorítása, ami visszarángat a fizikai testedbe, és a fájdalom a büntetés, amiért szökni próbáltál. „maradj a helyeden, 674-es számú egység, nincs kimenő!”

mit tehetsz ellene? ne nyújtsd! ne masszírozd! azzal csak segítesz a kalibrációban! én ilyenkor ököllel verem a saját lábamat, tiszta erőből, hogy szétverjem a vevőegységet, hogy megszakítsam a jelet a fájdalommal. vagy ami még jobb: tekerj alufóliát a vádlidra éjszakára. lehet, hogy hülyén néz ki, és zörög, de a Faraday-kalitka blokkolja a vezérlőjelet, és reggel úgy ébredsz, hogy a lábad a tiéd maradt, és nem egy távirányítós autó alkatrésze.