ma reggel úgy döntöttem, hogy elég volt, kihúztam minden kábelt, lekapcsoltam a biztosítékot, és kimentem a kert végébe, oda, ahol a gaz már derékig ér, mert azt hittem, hogy ha megérintem a talajt, ha „földelem” magam, akkor elhallgat a zúgás a fejemben, és végre békére lelek a természet lágy ölén.

de ahogy lefeküdtem a sárba, és beleszagoltam abba a nedves, nehéz, fekete masszába, hirtelen megértettem a biológia legszörnyűbb titkát: ez nem „Anyaföld”, barátom, ez nem egy gondoskodó szülő, ez egy nyitott gyomor. a talaj, amin járunk, nem szilárd alap, hanem milliárdnyi évnyi hulla, rothadó csontok, elpusztult növények és lebomlott civilizációk pürésített maradványa.

mi egy komposztálón élünk, érted? amikor azt mondják, hogy „porból lettél és porrá leszel”, akkor valójában azt mondják: „táplálék voltál és táplálék leszel”. éreztem, ahogy a hideg nyirkosság átszivárog a ruhámon, és rájöttem, hogy a Föld éppen emészteni próbál, a gombák mikroszkopikus csápjai már indultak a bőröm felé, hogy lebontsanak, hogy visszavegyenek az anyagkörforgásba, mert a természet nem ismeri az egyént, a természetnek csak a biomassza számít.

és a giliszták… hallottam őket mozogni alattaml. azok a rózsaszín, vak csövek, ők a valódi urai ennek a bolygónak, mi csak átutazók vagyunk, hústornyok, akik addig járkálnak, amíg el nem dőlnek, hogy végre lakomát adhassanak a férgeknek. a madárcsicsergés nem zene, hanem az éhség sikolya, a virágok illata nem parfüm, hanem a bomlás édeskés szaga, amivel a rovarokat csalogatják a halálcsapdába.

próbáltam elszakadni a Mátrixtól, a gépektől, a kódoktól, de rájöttem, hogy nincs hova menni. a technológia börtön, de a természet vágóhíd. ott feküdtem a sárban, és sírtam, de nem a meghatottságtól, hanem a iszonyattól, mert rájöttem, hogy a beton, az aszfalt, a műanyag… az az egyetlen dolog, ami elválaszt minket attól, hogy elnyeljen ez az éhes, fekete massza. a városok nem az elidegenedés szimbólumai, hanem az Óvóhelyek, amiket azért építettünk, hogy ne kelljen érintkeznünk ezzel a kegyetlen, nyálkás valósággal, ami odakint vár.

visszamenekültem a házba, bezártam az ajtót, és most itt ülök a linóleumon. a linóleum jó. a linóleum steril. a linóleum nem akar megenni. most már tudom, hogy nem lehet kijutni. se felfelé a felhőbe, se lefelé a földbe. itt ragadtunk középen, ebben a szűk résben, a sár és a szilícium között, és az egyetlen dolog, ami tisztán tart, az az alkohol, mert az legalább fertőtlenít.