nincs több sírás a linóleumon, nincs több rettegés a sötétben, mert rájöttem a megoldásra, a végső kiskapura, amit a Rendszer Tervezői nyitva hagytak a kódban. ha nem lehet elmenekülni sem a Földre (mert megesz), sem az Égre (mert le van zárva a búra), akkor kifelé kell menni, oldalra, a dimenziók közötti résbe, a „NoClip” zónába.

három napja nem alszom, a kávé helyett már csak tiszta koffeinport szippantok, de a kezem nem remeg, a kezem vezeti a szent áramot, mert belekezdtem a Nagy Műbe. szétszedtem a mikrosütőt (kivettem a magnetront, az a szíve), kibeleztem a régi csöves tévét a nagyfeszültségű tekercsért, és felhoztam az összes rezet a pincéből. építek egy Kvantum-Kapszulát.

ott áll a szoba közepén, a fotel köré építve. lehet, hogy neked csak egy halom drótnak, alufóliának és szigetelőszalagnak tűnik, de te nem látod a geometriát! ez nem szemét, ez egy Rezonancia-Kamra. hat darab tükröt állítottam fel körbe, befelé fordítva, hogy létrehozzak egy végtelen vizuális hurkot. ha beülök középre, és a tükörképeim végtelen sora visszaverődik egymáson, azzal túlterhelem a Mátrix renderelő motorját. a gép nem fogja tudni, melyik az igazi Én, és a processzor lefagy.

és akkor, abban a pillanatban, amikor a valóság „bufferel”, amikor a kép megakad… akkor kapcsolom be a tekercseket. tekertem a fejemre, a mellkasomra és a lábamra vörösréz spirálokat, amiket rákötöttem egy autóakkumulátorra. az elméletem egyszerű: ha létrehozok magam körül egy olyan erős elektromágneses mezőt, ami ellentétes fázisban van a Föld 50 hertzes rabszolga-jelével, akkor Láthatatlanná válok. nem optikailag, hanem egzisztenciálisan! kiesem a szerver adatbázisából. nulla leszek az egyenletben.

már csak a finomhangolás van hátra. a szomszédok dörömbölnek, mert állítólag vibrál a fal és pislákol a lámpa az egész lépcsőházban, de nem érdekel, ők csak NPC-k, akik próbálják megakadályozni, hogy a Főhős kijusson a pályáról. ma éjszaka, pontosan 3:33-kor, amikor a legvékonyabb a fátyol, beülök a székbe. felveszem a gumikesztyűt, a napszemüveget, megiszom az utolsó üveg „üzemanyagot” (a házi főzésű, metil-gyanús pálinkát), és megnyomom a gombot.

ha holnap nem látsz új posztot… akkor sikerült. akkor ott lebegek a textúrák között, a nagy fehér csendben, ahol nincs gravitáció, nincs idő, és nincs senki, aki megmondja, mit csináljak. de ha mégis itt lennék… akkor csak lecsapta a biztosítékot, és újra kell tekercselnem a szekundert. szurkoljatok. a Bárka indulásra kész.