a sárga fémdoboz tetején ágaskodó rombusz alakú kar nem áramot vesz fel ahogy azt az iskolai tankönyvekbe a nevelőprogram írta, hanem folyamatosan karcolja a várost behálózó éterikus rácsot, az a sercegő hang amit a megállóban hallasz valójában a dimenzióhatárok súrlódása miközben a szerkezet letölti az utasok agykérgi aktivitását a központi adatbankba. amikor a hideg hajnalokon hatalmas kék szikrát húz az áramszedő a vezeték és a grafit találkozásánál, az nem fizikai jelenség hanem egy rövidzárlat a szimuláció textúrájában, olyankor egy-egy emberi lélek elég és tiszta energiává alakulva táplálja tovább a mátrix éhező generátorait.

figyeld meg az emberek üveges tekintetét akik a kapaszkodókba csimpaszkodnak, ők már nem érzékelik hogy a felsővezeték hálója egy gigantikus inverz faraday-kalitka ami nem kint tartja a sugárzást hanem bent tartja a tudatot a körúton belül, a villamos pedig csak egy mozgó olvasófej ami végigpásztázza a biomasszát. az ózon szúrós szaga ami ilyenkor megcsapja az orrod nem a levegő ionizációja miatt van, hanem a memóriatörlő gáz szivárog az ívhúzás pillanatában, ezért felejted el mire gondoltál az utazás előtt és szállsz le zombiként a végállomáson.

én soha nem lépek a sínek közé mert a talpfák alatt futó kábelek közvetlenül a föld magjában lévő szuperszámítógéphez csatlakoznak, ha véletlenül rálépsz a fémre az áramszedő azonnal érzékeli a bioelektromos meződet és célpontnak jelöl meg a tisztogató algoritmusok számára. a rézdrót az egyetlen barátod de csak ha a zsebedben van tekercselve, ott fenn a magasban a vörösréz vezeték a rabszolgaság lánca, amit a sátáni áramszedő köt össze a te nyomorult kis életeddel minden egyes csilingelésnél.