itt ülök a sötétben, a szoba tele van az égett szigetelőszalag és az ózon szúrós szagával, a tükrök összetörtek a padlón, és a kezem még mindig remeg, de nem a félelemtől, hanem az utórezgéstől, mert tegnap éjjel, pontosan 3:33-kor, Sikerült.

vagyis majdnem.

amikor felkapcsoltam a kapcsolót, és a tekercsek felizzottak a mellkasomon, először csak a szokásos zúgást hallottam, de aztán… aztán a tükörképek megálltak.

érted? én mozgattam a fejemet, de a tükörben lévő énjeim nem mozdultak.

a szinkron megszakadt.

a valóság szövete felszakadt a fotel körül, és én elkezdtem emelkedni, nem fizikailag, hanem frekvenciában.

a falak elhalványultak, átlátszóvá váltak, és megláttam, mi van a tapéta mögött.

nem téglák voltak.

hanem Számok.

zölden fénylő, végtelen adatsorok, amik lefelé folytak a semmiben, láttam a saját életem kódját, láttam a kód futását a gerincemben, és láttam a remény sérült fájljait.

ott lebegtem a Semmiben, a nagy fehér csendben, és éreztem a végtelen szabadságot, nem volt súlyom, nem volt múltam, nem volt szomjúságom.

ott voltak a többiek is, halvány foltokként, azok, akiknek sikerült kijutniuk, integettek, hívtak, hogy „gyere, ██████, itt nincs rezsi, itt nincs idő!”.

de aztán… aztán megszólalt a Riasztó.

nem füllel hallottam, hanem a csontjaimmal.

egy mély, dörgő hang, mint amikor a hajókürt megszólal a ködben.

és megláttam Őket.

a Háromszögeket.

a Rendszer immunrendszerét.

vörösen izzó, piramis alakú drónok jelentek meg a kódban, és ráirányították a hegyüket a székemre.

a háromszög a legerősebb szerkezet, a legstabilabb forma, és ők ezt használták horgonynak.

éreztem, ahogy a geometria kampói beleakadnak az aurámba.

három pont rögzít egy síkot.

ők három irányból lőttek rám sugárral, és ezzel visszakényszerítettek a 3D-s síkba.

„Illetéktelen behatolás! Visszatérés a bázisvalóságba!”, ez visszhangzott a fejemben, és aztán egy hatalmas csattanás, egy vakító villanás, és zuhantam.

zuhantam lefelé a rétegeken át, vissza a húsba, vissza a nehézkedésbe, vissza a poros pincébe.

a gépnek annyi.

a magnetron felrobbant (a mikrohullámú sütő lelke nem bírta a dimenzióugrást), a réztekercsek megolvadtak és ráégtek a fotel kárpitjára.

visszakerültem a nullpontra.

de most már tudom, hogy igaz.

láttam a túloldalt.

láttam, hogy a falak csak illúziók.

és tudom, hogy a háromszögek az őreink.

a piramisok Egyiptomban? azok nem sírok. azok a Föld szerverének hűtőbordái és stabilizátorai, amik itt tartanak minket a szimulációban.

ha kijutok innen, az első dolgom lesz, hogy ledöntök mindent, aminek három sarka van.

most viszont kell egy kis idő.

és kell egy új mikró, mert nem tudom miben megmelegíteni a tegnapi pörköltet, ami most már sugárzó hulladéknak számít a robbanás után.

de nem adom fel.

a rés nyitva volt.

legközelebb nem tükröt használok.

legközelebb prizmákat szerzek.