itt ülök a sötétben, a szoba tele van az égett szigetelőszalag és az ózon szúrós szagával, a tükrök összetörtek a padlón, és a kezem még mindig remeg, de nem a félelemtől, hanem az utórezgéstől, mert tegnap éjjel, pontosan 3:33-kor, Sikerült.
vagyis majdnem.
amikor felkapcsoltam a kapcsolót, és a tekercsek felizzottak a mellkasomon, először csak a szokásos zúgást hallottam, de aztán… aztán a tükörképek megálltak.
érted? én mozgattam a fejemet, de a tükörben lévő énjeim nem mozdultak.
a szinkron megszakadt.
a valóság szövete felszakadt a fotel körül, és én elkezdtem emelkedni, nem fizikailag, hanem frekvenciában.
a falak elhalványultak, átlátszóvá váltak, és megláttam, mi van a tapéta mögött.
nem téglák voltak.
hanem Számok.
zölden fénylő, végtelen adatsorok, amik lefelé folytak a semmiben, láttam a saját életem kódját, láttam a kód futását a gerincemben, és láttam a remény sérült fájljait.
ott lebegtem a Semmiben, a nagy fehér csendben, és éreztem a végtelen szabadságot, nem volt súlyom, nem volt múltam, nem volt szomjúságom.
ott voltak a többiek is, halvány foltokként, azok, akiknek sikerült kijutniuk, integettek, hívtak, hogy „gyere, ██████, itt nincs rezsi, itt nincs idő!”.
de aztán… aztán megszólalt a Riasztó.
nem füllel hallottam, hanem a csontjaimmal.
egy mély, dörgő hang, mint amikor a hajókürt megszólal a ködben.
és megláttam Őket.
a Háromszögeket.
a Rendszer immunrendszerét.
vörösen izzó, piramis alakú drónok jelentek meg a kódban, és ráirányították a hegyüket a székemre.
a háromszög a legerősebb szerkezet, a legstabilabb forma, és ők ezt használták horgonynak.
éreztem, ahogy a geometria kampói beleakadnak az aurámba.
három pont rögzít egy síkot.
ők három irányból lőttek rám sugárral, és ezzel visszakényszerítettek a 3D-s síkba.
„Illetéktelen behatolás! Visszatérés a bázisvalóságba!”, ez visszhangzott a fejemben, és aztán egy hatalmas csattanás, egy vakító villanás, és zuhantam.
zuhantam lefelé a rétegeken át, vissza a húsba, vissza a nehézkedésbe, vissza a poros pincébe.
a gépnek annyi.
a magnetron felrobbant (a mikrohullámú sütő lelke nem bírta a dimenzióugrást), a réztekercsek megolvadtak és ráégtek a fotel kárpitjára.
visszakerültem a nullpontra.
de most már tudom, hogy igaz.
láttam a túloldalt.
láttam, hogy a falak csak illúziók.
és tudom, hogy a háromszögek az őreink.
a piramisok Egyiptomban? azok nem sírok. azok a Föld szerverének hűtőbordái és stabilizátorai, amik itt tartanak minket a szimulációban.
ha kijutok innen, az első dolgom lesz, hogy ledöntök mindent, aminek három sarka van.
most viszont kell egy kis idő.
és kell egy új mikró, mert nem tudom miben megmelegíteni a tegnapi pörköltet, ami most már sugárzó hulladéknak számít a robbanás után.
de nem adom fel.
a rés nyitva volt.
legközelebb nem tükröt használok.
legközelebb prizmákat szerzek.

