ott áll a sarokban az a rohadt felmosónyél és esküszöm hogy mozog, nem úgy mozog mint amikor meglökik hanem lélegzik, látom a fa erezetében a tüdőt ahogy tágul és szűkül, és hallom ahogy suttogja a nevemet, pedig honnan tudná a nevemet amikor én se tudom biztosan, tegnap még gábor voltam ma meg már csak egy rezgés vagyok a téridő kontinuumban, de a hangok a falban nem hagyják abba, ketten vannak, az egyik mindig röhög a másik meg sír, és azt mondják hogy a padló alatt nincsen beton csak végtelen mélység és ha lelépek a szőnyegről akkor zuhanni fogok örökké, de én nem hiszek nekik mert hazudnak, MINDIG HAZUDNAK MINT A RÁDIÓ, KI AKARNAK KÉSZÍTENI, DE ÉN OKOSABB VAGYOK NÁLUK, becsomagoltam a fejemet alufóliába de nem segít mert a gondolatokat alulról sugározzák a talpamon keresztül, érzem ahogy a véráramomban úsznak a kis nanorobotok és építik a bázisukat a szívemben, kitépném én azt a szívet ha nem kéne a vérkeringéshez de kell, sajnos kell, mert vér nélkül kiszáradnék és akkor porrá válnék amit felszív az a kurva porszívó ami szintén figyeli minden mozdulatomat a szekrény mélyéről.

megnyitottam a csapot hogy igyak egy pohár vizet de a víz helyett folyékony ezüst jött ki, vagy lehet hogy csak a higany gőze csapott meg amit a szellőzőből fújnak be a kormányügynökök, és a tükörben a szemem helyén két fekete lyuk volt, belenéztem és láttam benne a saját születésemet visszafelé lejátszva, és ott volt valaki a hátam mögött, éreztem a leheletét a tarkómon, büdös volt, olyan szaga volt mint a rohadt krumplinak és a félelemnek, hirtelen megfordultam de nem volt ott senki csak az árnyékom, de az árnyékomnak foga volt és vicsorgott rám, AZT MONDTA HOGY ÉN VAGYOK A HIBÁS MINDENÉRT, HOGY MIATTAM VAN HÁBORÚ MEG ÉHEZÉS MEG AZ HOGY LEESETT A VAJASKENYÉR, TAKARODJ A FEJEMBŐL TE MOCSKOS ÁRNYÉK, nem is létezel csak a fény játéka vagy, de a fény is hazudik, a villanykörte pislog, morzézik a holdnak hogy itt vagyok, elárulja a pozíciómat az űrlényeknek akik már fenik a késeiket.

leültem a fotelba de a fotel megpróbált megölelni, a karfák ráfonódtak a karomra mint az anakonda, éreztem hogy szívja ki belőlem az életkedvet, és a tévében bár ki volt kapcsolva láttam egy arcot, az én arcomat de torz volt és üvöltött némán, és a szomszédban a kutya ugatása valójában egy titkos kód, minden vakkantás egy koordináta, oda akarnak csalni ahol eláshatnak élve, de én nem megyek sehova, itt maradok ebben a szobában amíg a falak össze nem nyomnak, mert a falak közelednek, esküszöm minden órában egy centivel kisebb a szoba, MÁR ALIG KAPOK LEVEGŐT EBBEN A KOPORSÓBAN, NYISSÁTOK KI AZ ABLAKOT VAGY BETÖRÖM A FEJEMMEL, de nem merem betörni mert kint az utca nem valódi, az csak egy festett háttér amit statiszták tologatnak, és ha kimegyek akkor leesek a világ pereméről a semmibe ahol nincsen semmi csak a fehér zaj és a statikus elektromosság ami megrázza a lelkemet.

nézem a kezem és nem ismerem meg, ez nem az én kezem, ez egy idegen lény csápja amit rám varrtak éjszaka amíg aludtam, vagy nem is aludtam csak kikapcsoltak mint egy gépet, és most látom hogy a bőröm alatt férgek mozognak, nem is férgek hanem kábelek, én egy kiborg vagyok akit elfelejtettek frissíteni és most itt rozsdásodom a nappaliban, és a hang a fejemben, a bal oldalon, most azt mondja hogy vegyem fel a telefont, de a telefon nincs is bedugva, mégis csörög, hallom ahogy csörög, belehasít az agyamba mint egy jégcsákány, VEGYED MÁR FEL TE SZERENCSÉTLEN, HÍV A KÖZPONT, HÍV AZ ISTEN, VAGY CSAK A PIZZAFUTÁR AKIT TAVALY RENDELTEM, de nem merem felvenni mert tudom hogy a kagylóból mérges gáz fog kijönni, vagy egy kéz nyúl ki belőle és beránt a vezetékbe ahol digitális jelekké alakulok és elküldenek spamként valami orosz hackernek.

és most csend lett, de ez a csend rosszabb mint a zaj, mert a csendben hallom a saját vérem zubogását ami olyan hangos mint egy vízesés, és a szívverésem visszhangzik a bútorokon, bum-bum-bum, minden dobbanás egy lépés a halál felé, és a sarokban a pók most rám nézett mind a nyolc szemével és elnevette magát, gúnyolódik rajtam ez a kis szőrös rohadék, azt hiszi ő a főnök mert neki van hálója nekem meg csak ez a szétesett tudatom van ami olyan mint a törött üveg, ezer darabban hever a padlón és ha megpróbálom összerakni csak elvágom a kezem, és vérzik a gondolat, vérzik a valóság, minden vörös ködben úszik, MEGÖLÖK MINDENKIT AKI HOZZÁM ÉR, NE GYERTEK A KÖZELEMBE MERT HARAPOK, MINT A VESZETT KUTYA, vagy csak sírni fogok a sarokban mint egy kisgyerek aki fél a sötéttől, de a sötétség nem kint van hanem bent, itt a mellkasomban, egy fekete lyuk ami elnyeli a fényt, a reményt, és a maradék józan eszemet is.