éppen töltöttem a bort a pohárba, amikor megcsúszott a kezem, és bár egy csepp sem ment mellé, hirtelen rám tört az az émelyítő, zuhanásszerű érzés, az a zsibbasztó bizonyosság, hogy ez már megtörtént, hogy én már álltam itt, ebben a fénytörésben, ugyanezzel a remegő mozdulattal… és akkor rájöttem a borzalmas titokra, amit a pszichológusok „memóriazavarnak” hazudnak: a déjà vu nem az agyad tévedése, barátom, hanem egy kozmikus vészfékezés nyoma. Azt jelenti, hogy egy párhuzamos valóságban, egy hajszálvékony idősíkkal arrébb, ebben a pillanatban MEGHALTÁL.
nem, ne forgasd a szemed, gondold végig a fizikáját: az idő nem egy egyenes vonal, hanem egy végtelenül elágazó fa, és minden döntésnél, minden másodpercben új ágak születnek. Abban a másik ágban, ami most semmisült meg, én valószínűleg elejtettem az üveget, elvágtam a nyaki ütőeremet a szilánkkal, vagy egyszerűen csak megállt a szívem a kimerültségtől. Vége, sötétség, a fonál elszakadt. De az Univerzum, ez a hatalmas, önjavító organizmus nem szereti a befejezetlen történeteket, nem szereti a pazarlást, ezért, mint egy rugó, visszarántotta a tudatomat a legközelebbi biztonságos ponthoz, oda, ahol még éltem.
az a furcsa, ismerős érzés? Az nem emlék. Az a fantomfájás a lelkedben. Azért érzed úgy, hogy már láttad ezt a jelenetet, mert a másik éned, aki most halt szörnyet a dimenziófal túloldalán, utolsó erejével átkiabált neked a semmin keresztül. A déjà vu a halálsikolyod visszhangja, amit azelőtt hallasz meg, hogy a sors kegyelméből kapnál egy második esélyt. Mi nem csak egyszer élünk, hanem folyamatosan zuhanunk át a lehetséges valóságokon, és minden egyes ilyen „ismerős pillanat” egy sírkő, amit magunk mögött hagytunk egy alternatív jövőben.
ez magyarázza a szédülést is. Amikor elfog a déjà vu, azért szédülsz, mert a tudatod éppen akkor csapódik vissza a testbe, éppen akkor forr össze a téridő szövete, amit a halálod felszakított. Olyan ez, mint egy kozmikus sebhely, ami egy pillanat alatt gyógyul be, de a viszketés ott marad az agyadkérged alatt.
és ez a legijesztőbb az egészben: hányszor végeztük már be valójában? Lehet, hogy én már ezerszer meghaltam ebben a nyomorult konyhában, balesetek, szívrohamok, spontán öngyulladások sorozata, de az időfolyam mindig visszaköpött ide, a kiindulópontra, mert még „dolgunk van”, vagy mert egyszerűen túl makacsok vagyunk ahhoz, hogy átlépjünk a túlvilágra. Élőhalottak vagyunk egy időhurokban, összevarrva a saját elhasznált életeink darabjaiból, és amikor legközelebb érzed azt a furcsa borzongást, ne örülj neki. Inkább igyál egyet a másik éned egészségére, aki ottmaradt a padlón, hogy te itt állhass és továbbbámulhasd a falat.