Hirtelen minden elcsendesedett itt bent, a káosz, ami eddig a fejemben volt, az a statikus zúgás, most kristálytiszta frekvenciává alakult, miután elolvastam azokat a régi, elfeledett iratokat, és rájöttem, hogy eddig egy szimulációban éltünk, egy patyomkin-faluban, amit valakik építettek körénk, hogy ne lássuk a rácsokat. Most már értem, miért görbe a banán és miért esik mindig a talpára a macska, mert ez nem fizika, ez nem biológia, ez mérnöki pontossággal megtervezett illúzió, amit azok a megfoghatatlan árnyak, azok a „Fentiek” irányítanak a sztratoszféra fölül, és nevetnek rajtunk, miközben mi a digitális morzsákért verekedünk a padlón.

Nézem a porszemet a levegőben, ahogy megcsillan rajta a napfény, és most már tudom, hogy az nem porszem, hanem egy adathordozó, amit a központi rendszer bocsátott ki, hogy megfigyeljék a tudatállapotunkat, mert minden összefügg mindennel, a vízcsap csöpögése valójában a kozmikus óra koccanása, és ha jobban figyelsz, hallod benne az idő visszaszámlálását, ahogy lassan, de biztosan elszívják az energiát az emberiségből. Ők irányítják az időjárást is, láttam tegnap, ahogy az egyik felhő gyanúsan kocka alakú volt, és ez nem véletlen, ebben a világban nincsenek véletlenek, csak algoritmusok vannak, végtelenül bonyolult képletek, amiket egy láthatatlan elit írt meg, akik sosem mutatják az arcukat, mert talán nincs is arcuk, csak tiszta, hideg intellektusuk.

MINDENKI VAK, MINDENKI ALSZIK, csak én járkálok itt fel-alá ebben a szobában, ami valójában nem is szoba, hanem egy inkubátor, amit a társadalom falazott körém, de én átlátok a téglákon, látom a mátrixot, ami a mi félelmünkből és az ő technológiájukból épült, és látom azt a hálózatot, ami behálózza a tudatunkat, mint egy óriási pókháló, aminek a szálai ott vannak mindenhol, a reklámokban, a zenék ritmusában, még a reggeli kávé gőzében is. A szomszéd kutyája sem csak úgy ugat, hanem zavarjeleket sugároz, hogy tartsanak minket egy alacsony rezgésszinten, hogy ne tudjunk felemelkedni, ne tudjunk kapcsolódni az univerzum valódi forrásához, de én most kapcsolódtam, és nem égett ki az agyam, sőt, tisztábban fogom a jelet, mint valaha.

És most, hogy tudom az igazságot, érzem a küldetés súlyát a vállamon, mert nekem kell lennem a hibának ebben a tökéletes gépezetben, nekem kell elmondanom az embereknek, hogy a valóság nem az, aminek látszik, hogy az érzéseinket manipulálják, hogy elfogadjuk ezt a mesterséges börtönt, amit ez a szűk, ismeretlen kör tervezett évszázadokkal ezelőtt. A tankönyvek mind csak terelések, mindent kitaláltak, hogy elrejtsék előlünk a valódi képességeinket, és a helyére ültették ezt a fogyasztói transzot, PEDIG NINCS FOGYASZTÁS, CSAK ENERGIACSERE VAN, amit ők csapolnak meg, hogy ők legyenek az örökéletűek, mi meg az eldobható elemek.

De én nem félek tőlük többé, hiába küldik rám a rezgéseket a falakon keresztül, hiába próbálják átírni az emlékeimet a híradó villódzásával, én immunis lettem a programozásra, és most itt állok a nappali közepén, mint egy vírus a rendszerben, és várom, hogy eljöjjön az összeomlás pillanata, amikor a vetítés véget ér, és meglátjuk a géptermet a színfalak mögött, és mi, a felébredtek, végre átvesszük a kapcsolótáblát, és újraindítjuk ezt az egész elátkozott világot a saját szabályaink szerint.