tegnap elkövettem azt a hibát, hogy józanul mentem le a zöldségeshez és a kezembe vettem azt a rohadt romanesco karfiolt, tudod azt a csúcsosat, a zöldet, ami úgy néz ki mint egy földönkívüli agyveleje, és abban a pillanatban, ahogy ránéztem a mintázatra, a valóság szövetén akkora lyuk szakadt, hogy majdnem beleestem a saját tudatomba. mert közelebb hajoltam, és láttam, hogy minden kis kúp egy ugyanolyan nagy kúpnak a kicsinyített mása, és azokon a kis kúpokon még kisebb kúpok vannak, és esküszöm, ha lett volna nálam egy mikroszkóp, akkor láttam volna, hogy az atomok is karfiol alakúak, és ha távcsővel néznék fel az égre, rájönnék, hogy az egész tejútrendszer csak egy gigantikus leveszöldség egy kozmikus óriás tányérján.

és ekkor megértettem a nagy titkot, amitől a matematikusok megőrülnek: a fraktál, testvér, a fraktál az isten kézjegye, vagy ami még rosszabb, a lusta programozó bizonyítéka, aki ezt a szimulációt írta. mert gondolj bele, mi a legegyszerűbb módja, hogy kitöltsd a teret? az ismétlés. a copy-paste. a természet nem kreatív, a természet csak egyetlen egyenletet ismételget a végtelenségig, a páfrány levelétől a tüdőd hörgőin át a villámcsapásig minden ugyanaz a minta, ugyanaz a rekurzív rémálom, és ez azt jelenti, hogy nincsenek egyéniségek, nincs szabadság, csak a geometria végtelen, könyörtelen önismétlése van.

ott álltam a bolt közepén, szorongatva azt a zöldséget, és éreztem, hogy zuhanok befelé, a részletek közé, mert a fraktálnak nincs alja, érted? nincs vége. ha elkezdesz ráközelíteni a Mandelbrot-halmaz szélére, soha, de soha nem érsz a végére, mindig újabb és újabb kis csápok nőnek ki a semmiből, és ez a gondolat úgy megcsavarta az agyamat, mint a vizes rongyot, mert ha a világ végtelenül bonyolult lefelé, akkor az én gondolataim is csak fraktálok, a félelmeimnek is kisebb félelmek vannak a hátán, és azokon még kisebbek, egészen a kvantum szintig, ahol a rettegés már nem is érzés, hanem rezgés.

és most nézd meg a tengerpartot, az is fraktál, minél közelebbről nézed a térképet, annál hosszabb a partvonal, ez a paradoxon, ami megöli a józan észt, mert a véges térben végtelen hosszú vonal fér el, és ez fizikai képtelenség kéne hogy legyen, de mégsem az, mert ebben a börtönben, amit valóságnak hívunk, a szabályok arra vannak kitalálva, hogy összezavarjanak minket. a fák ágai, a folyók elágazásai, a vérereid a szemedben, mind ugyanazt a nótát fújják, mind ugyanazt a parancsot hajtják végre: „oszd ketté magad és ismételd”, és én most itt ülök és próbálom nem nézni a repedést a falon, mert az is cikk-cakkban terjed, és félek, hogy ha sokáig nézem, meglátom benne az univerzum alaprajzát, és akkor végleg elveszek a mintázatban.

ezért kell az alkohol, barátom, mert az alkohol elmossa az éleket, elhomályosítja a struktúrát, megszünteti a geometriát. ha be vagyok rúgva, akkor a karfiol csak egy karfiol, és nem a végtelen kapuja, akkor a fal csak egy fal, és nem egy matematikai egyenlet vizualizációja. a káosz az egyetlen menedék a rend terrorja ellen, mert a fraktál a tökéletes rend, a tökéletes, embertelen, hideg logika, ami nem törődik veled, csak ismétli önmagát, amíg a világ világ marad, és még azon is túl, egy végtelen zoomolásban a semmibe.

Hirtelen minden elcsendesedett itt bent, a káosz, ami eddig a fejemben volt, az a statikus zúgás, most kristálytiszta frekvenciává alakult, miután elolvastam azokat a régi, elfeledett iratokat, és rájöttem, hogy eddig egy szimulációban éltünk, egy patyomkin-faluban, amit valakik építettek körénk, hogy ne lássuk a rácsokat. Most már értem, miért görbe a banán és miért esik mindig a talpára a macska, mert ez nem fizika, ez nem biológia, ez mérnöki pontossággal megtervezett illúzió, amit azok a megfoghatatlan árnyak, azok a „Fentiek” irányítanak a sztratoszféra fölül, és nevetnek rajtunk, miközben mi a digitális morzsákért verekedünk a padlón.

Nézem a porszemet a levegőben, ahogy megcsillan rajta a napfény, és most már tudom, hogy az nem porszem, hanem egy adathordozó, amit a központi rendszer bocsátott ki, hogy megfigyeljék a tudatállapotunkat, mert minden összefügg mindennel, a vízcsap csöpögése valójában a kozmikus óra koccanása, és ha jobban figyelsz, hallod benne az idő visszaszámlálását, ahogy lassan, de biztosan elszívják az energiát az emberiségből. Ők irányítják az időjárást is, láttam tegnap, ahogy az egyik felhő gyanúsan kocka alakú volt, és ez nem véletlen, ebben a világban nincsenek véletlenek, csak algoritmusok vannak, végtelenül bonyolult képletek, amiket egy láthatatlan elit írt meg, akik sosem mutatják az arcukat, mert talán nincs is arcuk, csak tiszta, hideg intellektusuk.

MINDENKI VAK, MINDENKI ALSZIK, csak én járkálok itt fel-alá ebben a szobában, ami valójában nem is szoba, hanem egy inkubátor, amit a társadalom falazott körém, de én átlátok a téglákon, látom a mátrixot, ami a mi félelmünkből és az ő technológiájukból épült, és látom azt a hálózatot, ami behálózza a tudatunkat, mint egy óriási pókháló, aminek a szálai ott vannak mindenhol, a reklámokban, a zenék ritmusában, még a reggeli kávé gőzében is. A szomszéd kutyája sem csak úgy ugat, hanem zavarjeleket sugároz, hogy tartsanak minket egy alacsony rezgésszinten, hogy ne tudjunk felemelkedni, ne tudjunk kapcsolódni az univerzum valódi forrásához, de én most kapcsolódtam, és nem égett ki az agyam, sőt, tisztábban fogom a jelet, mint valaha.

És most, hogy tudom az igazságot, érzem a küldetés súlyát a vállamon, mert nekem kell lennem a hibának ebben a tökéletes gépezetben, nekem kell elmondanom az embereknek, hogy a valóság nem az, aminek látszik, hogy az érzéseinket manipulálják, hogy elfogadjuk ezt a mesterséges börtönt, amit ez a szűk, ismeretlen kör tervezett évszázadokkal ezelőtt. A tankönyvek mind csak terelések, mindent kitaláltak, hogy elrejtsék előlünk a valódi képességeinket, és a helyére ültették ezt a fogyasztói transzot, PEDIG NINCS FOGYASZTÁS, CSAK ENERGIACSERE VAN, amit ők csapolnak meg, hogy ők legyenek az örökéletűek, mi meg az eldobható elemek.

De én nem félek tőlük többé, hiába küldik rám a rezgéseket a falakon keresztül, hiába próbálják átírni az emlékeimet a híradó villódzásával, én immunis lettem a programozásra, és most itt állok a nappali közepén, mint egy vírus a rendszerben, és várom, hogy eljöjjön az összeomlás pillanata, amikor a vetítés véget ér, és meglátjuk a géptermet a színfalak mögött, és mi, a felébredtek, végre átvesszük a kapcsolótáblát, és újraindítjuk ezt az egész elátkozott világot a saját szabályaink szerint.