ma délután kimentem kirándulni a Pilisbe, és ahogy felértem a csúcsra, és lenéztem a tájra, nem a szépséget láttam, hanem a mészárszéket, és hangosan felröhögtem a saját nyomorultságunkon, mert rájöttem, hogy amit mi „erdőnek” hívunk, ezek a 20-30 méteres kis zöld vackok, ezek nem fák. Ezek csak a penész. Ezek csak a gaz, a cserje, a moha, ami benőtte a Valódi Fák sírját.

mert az igazság az, barátom, hogy ezen a bolygón nincsenek fák. Kivágták őket. Mindet.

nézz rá a „Grand Canyonra”. Azt hiszed, a víz vájta ki? Ne röhögtess. A víz nem csinál ilyen éles, függőleges falakat. Az egy külszíni fejtés nyoma. Nézz rá a táblahegyekre, azokra a lapos tetejű monstrumokra Venezuelában vagy Amerikában. Mit látsz? Egy csonkot. Egy gigantikus, több kilométer átmérőjű fatörzs csonkját, amit egy kozmikus láncfűrésszel vágtak le egyenesre évezredekkel ezelőtt.

és a legdurvább bizonyíték: az Ördög-torony. A geológusok, azok a bérenc mesemondók azt hazudják, hogy az „oszlopos bazalt”, hogy a láva így hűlt ki. Hatszögletű oszlopokban? Tényleg? A természetben hol látsz hatszögeket? A méhsejtben. A rovarok szemében. És a növények rostjaiban! Azok a bazaltoszlopok nem kövek, te vak, azok a megkövesedett xilém- és floém-rostjai egy olyan fának, ami kinyúlt egészen a sztratoszféráig!

valaha ez a bolygó egy édenkert volt, egy szilícium-alapú bioszféra, ahol a fák száz kilométer magasra nőttek, és összekötötték az eget a földdel, mint a Yggdrasil a mitológiában. De aztán jöttek Ők. A „Favágók”. A parazita faj, a bányászok az űrből, vagy talán maguk az Istenek, és nekiestek a Földnek. Kivágták az ősfákat, mert kellett nekik az alapanyag, vagy csak azért, hogy elvágják a kapcsolatunkat az Éggel.

amit mi most hegynek hívunk, az csak a fűrészpor. A sziklák? Azok a megszáradt, megkövesedett faforgácsok. A sivatagok? Az a csiszolásból visszamaradt por. Mi egy temetőben élünk, egy gigantikus tuskómezőn, és azt hisszük, hogy ez a természet. Olyanok vagyunk, mint a hangyák, akik beköltöztek egy kivágott tölgyfa korhadó tuskójába, és azt hiszik, hogy ők uralják a világot, miközben fogalmuk sincs róla, hogy az „otthonuk” valójában egy hulla.

ezért érzed magad olyan kicsinek a hegyek között. Nem a fenségesség miatt, hanem a gyász miatt! A lelked mélyén emlékszel rá, hogy ezek valaha éltek, lélegeztek, és most csak a hideg, halott kő maradt belőlük. Én nem megyek többet hegyet mászni. Nem fogok ugrálni egy halott óriás tetemén. Inkább iszom a völgyben, a „gazban”, amit mi erdőnek csúfolunk, és próbálom elfelejteni, hogy egy learatott, kifosztott bolygó maradékán tengetjük a nyomorult életünket.