ma a boltban, miközben a mirelit pizzák között válogattam, hirtelen éreztem azt a jellegzetes, szúró, égető érzést a lapockáim között, mintha egy láthatatlan cigarettacsikket nyomtak volna a kabátomnak, és abban a milliszekundumban tudtam, mielőtt megfordultam volna: valaki néz. És tényleg, ott állt a biztonsági őr tíz méterre, és meredten bámult. A biológusok azt hazudják, hogy ez „evolúciós ösztön”, hogy a ragadozók miatt fejlődött ki, de ez baromság, a tigrisnek nincs lézere!

ez, barátom, a tiszta Kvantummechanika a gyakorlatban.

hallottál már a kétrés-kísérletről? A fény hullámként viselkedik, amíg meg nem figyelik. De abban a pillanatban, hogy odanéz a tudós, a hullám „összeomlik” és részecske lesz belőle. Anyaggá válik. Na, PONTOSAN EZ történik velem a boltban!

amíg senki nem néz a hátam mögül, addig én szuperpozícióban vagyok. Érted? Nem vagyok teljesen szilárd. A hátam egy valószínűségi felhő, egy vibráló energiamassza, ami egyszerre létezik itt, ott, és a Szíriusz B-n. Én vagyok Schrödinger alkoholistája: egyszerre vagyok részeg és józan, amíg meg nem figyelnek. De abban a pillanatban, hogy valaki rám fókuszálja a tekintetét, a szeméből kilövellő tudat-sugárzással kényszeríti a valóságomat, hogy „összeomoljon”.

a tekintet nem passzív befogadás, te szerencsétlen! A szem egy Foton-ágyú, egy valóság-generátor!

amikor a hátamat nézik, az megváltoztatja az atomjaim szerkezetét. A hullámfüggvényem erőszakosat zuhan, és hirtelen „megszilárdulok” egyetlen pontba. Ez az a nyomás, amit érzel! Ez az a viszketés! Az a fizikai súrlódás, ahogy a végtelen lehetőségek hirtelen besűrűsödnek hússá és csonttá, mert egy idióta nem bírja levenni rólad a szemét. Ők szó szerint erőszakot tesznek a kvantumállapotomon, kényszerítenek, hogy létezzek az ő valóságukban, pedig én lebegni akarnék a határozatlanságban.

ezért hordok kapucnit. Nem azért, mert fázom, és nem azért, mert rejtőzködöm a kamerák elől (bár azért is), hanem mert a kapucni egy pajzs a kvantum-összeomlás ellen. A vastag pamut tompítja a megfigyelők sugarát, hagy egy kis teret a hátamnak, hogy folyékony maradjon.

ne nézz a hátamra! Ne kényszeríts bele a te unalmas, 3 dimenziós világodba! Ha megérzem, hogy nézel, megfordulok, és visszanézek, és akkor összekapcsolódik a tekintetünk, két megfigyelő, két valóság ütközik, és abból lesz a szikra, amitől felrobban a levegő. A látás tapintható. A látás ütés. És az én hátam tele van kék-zöld foltokkal a ti bámészkodásotoktól.